Egy dalnyi melegség

Csütörtök este történt, 7 óra magasságában. A városra rázúdult a hó: vastagon, óriási pelyhekben, sűrűn és élénken hullott alá az égi áldás. A járókelők közül kevesen értékelték a természet hideg csodáját: a legtöbben morcosan törölgették az arcukból a szélhordta hópihéket, szorosabbra húzták a mellkasukon szürke-barna-fekete kabátjukat, úgy siettek tovább, kiérve az aluljáró védelméből.

Csak kevesen látták őket a villamosmegállóban. Két élénk alak a tompa, zárkózott kavargásban: két rózsaszín, bújkáló mosoly egy zord arc szegletén; egy felnőtt és egy pöttöm. Sapka, sál minkettőn, kesztyűt nem viseltek: melegítették egymás kezét. A kabátjuk - nagynak és kicsinek is - egységesen rózsaszínű.

Énekeltek.
Aki közelebb állt, hallotta.
A nagy leguggolt a kicsihez.
- Képzeld, ezt az éneket már a múltkor megtanultam, amikor én vittelek haza. Tudom is: Ha-ha-ha-havazik, he-he-he-hetekig....
A kicsi összeráncolta a homlokát.
- Azt nem úgy kell! Hanem: Ember, ember, december; hideg, morcos medve...
A nagy mostmár értette.
- Akkor taníts meg rá! - kérte a kicsit.

Liza elénekelte az ének elejét, a refrénben én is besegítettem - azt már tudtam. Megismételtük még párszor, hogy biztosan ne felejthessem el. Vártuk a villamost, és együtt énekeltünk a kavargó hóesésben.
Ilyen boldog, meghitt pillanatokat kívánok minden felnőttnek és gyerkőcnek - és leginkább nekik, együtt!

Egészséges önbizalom

Van egy tanítványom. Hívjuk őt - személyiségi jogainak védelmében - Kittinek (amilyen nevű tanítványom meg jelenleg nincs). Kitti nagyon helyes, értelmes kislány, korához képest önálló, amúgy csinos, helyes. Az órákon az édesanyja nélkül van bent, nagyon aktívan részt vesz, mindenre rávágja a választ - akkor is, ha az történetesen nem helyes. És amikor az éneklésre kerül a sor...Kitti torka szakadtából fújja az összes dalt - iszonyú fejhangon, és néha elég hamisan. Nincs ezzel baj - néha összenézünk, és mosolygunk a bent lévő anyukákkal, és előfordul, hogy megkérem Kittit: hagyja a többieket is szóhoz jutni.
Ugyanebbe a csoportba jár egy kisfiú is. Nevezzük őt - személyiségi jogainak védelmében - Bencének (ilyen nevű tanítványom szintén nincs). Bence nagyon okos kisfiú, szeret angolra járni, és jól láthatóan hallgatja is otthon a hang-anyagot, mert a kérdésekre általában tudja a választ. A dalokat is ismeri, tudja, mikor mit kell tenni, mutatni, mondani. Bence mindemellett csak az édesanyjával hajlandó bejönni az órára, és a kérdéseimre 10-ből 9-szer suttogva válaszol. Nincs ezzel baj - van, hogy én is már suttogva kérdezek, ezzel legalizálva, játékká téve ezt a szokását.
Szintén ebbe a csoportba jár mégegy kislány. Legyen a neve Melinda - személyiségi jogainak védelmében (nincs Melinda a jelenlegi praxisomban). Melinda ugyanolyan lelkes, mint Kitti; következetesen hallgatja az otthoni CD-t, ahogy mindkét fenti gyerkőc teszi. Kristálytiszta hangon énelkli a dalokat. Általában akkor válaszol, ha őt kérdezik. Akkor viszont helyesen, teljes mondatban, néha olyan kifejezéseket is használva, amiket nem én tanítottam neki. Helyes, kedves, hagyja a többieket is szóhoz jutni. Mindemellett ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes angol órán jelen legyen - még akkor is, ha ehhez vidékről kell visszautazniuk Budapestre. Nincs is ezzel baj - örülnék, ha minden egyes család ennyire komolyan venné a közös célkitűzést.

Úgy gondolom, hogy a fent leírt gyerkőcök mindegyike sikeres, elégedett felnőtté válik majd egykor (úgy 15-20 év múlva). Mindnyájukban megvannak a szükséges képességek, készségek; a kedvesség, az ész, az akaraterő, és még sorolhatnám.
A következtetést - ami nemsokára következik - nem róluk szeretném levonni; hanem az általuk olyan jól képviselt viselkedésformák felnőtt megjelenési formáiról, ami esetükben még egyáltalán nem végleges hozzáállás, kialakult állapot; felnőttként azonban az egész életet meghatározó tényező lehet.

A Kittihez hasonlóan viselkedő felnőttek tökéletesen elégedettek magukkal. Tudják, hogy szépek, okosan és tehetségesek; úgy gondolják, hogy a bájukkal bárkit elvarázsolhatnak; magabiztosan állnak ki a véleményük mellett - legyen az jól alátámasztott, vagy kevésbé stabil. Ők általában képesek az érvényesülésre - legalábbis bármit érnek el, azt így élik meg; még akkor is, ha közben lehet, hogy a fél világ rajtuk nevet. Számukra viszont egyáltalán nem ez a lényeg. Ők maguk ugyanis mindig sikeresnek és nagyszerűnek érzik magukat. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert ha baj is éri őket, azt a tökéletlen, vagy irigy környezetnek tulajdonítják. Vidám életük van, és távol áll tőlük a depresszió.
Azok a felnőttek, akik Bencéhez hasonlóan működnek, általában korántsem ilyen felhőtlen életnek néznek elébe. Bár megvan a teheségük és a rátermettségük a feladatokhoz, nem tudják igazán jól "eladni magukat", "megcsinálni a szerencséjüket". Abban is bizonytalannak tűnnek, amiben biztosak; és nagyon tiszteletreméltó módon csakis amellé állnak oda teljes mellszélességgel, amit 100%-ig tudnak, és begyakoroltak. Az önéletrajzuk általában szerény; a személyes találkozás, beszélgetés velük gyakran hoz pozitív meglepetéseket. Kellemes, kedves, figyelmes, intelligens emberek - és néha komolyan elgondolkozunk, hogy vajon miért nem vitték sokra. Talán azért, mert ők akkor sem emelik fel a hangjukat, amikor kifejezetten ez a feladat.
Úgy gondolom, a fenti példa-gyerkőcök közül Melinda az, akinek egészséges önbizalma van. Akkor szól, ha kérdezik; akkor viszont tisztán, érthetően, és helyesen. Az ilyen felnőttek is általában felismerik, melyik a megfelelő hangnem, melyik a megfelelő pillanat - és csak ekkor lépnek, ekkor szólnak; ekkor viszont elbűvölnek mindenkit, aki a környezetükben van. Tudják, mit akarnak, és azt kellő rátermettséggel is kivitelezik; az akadályokat könnyedén veszik, a kiszabott út részeként tekintik. Egészséges mértékű önkritikával rendelkeznek, képesek felismerni a saját hibáikat - mindemellett nem akarnak mindenki hibáiért felelősséget vállalni. Bár az életük kevésbé felhőtlen, mint a Kitti-féle önbizalom-guruknak, általában köztiszteletnek örvendenek, gyakran kérik a tanácsukat, elismerően nyilatkoznak róluk. Tudnak belevágni valamibe - de a kellő pillanatban fel is tudják adni. Úgy halnak meg, hogy bár tudják, hogy nem ők a világ urai - abban viszont biztosak lehetnek, hogy 100%-ban önmaguk urai; és ez nekik bőven elég.

Érdekes ezeket a típusokat megfigyelni felnőttön, gyereken. Úgy gondolom, sosem az a nagyobb probléma, amikor önbizalomból túl sok van - inkább az, ha túl kevés. Éppen emiatt a nyelviskolában is mindig arra buzdítom a szülőket: ne akadjanak fent azon, ha egy gyerkőc hamisan énekel, vagy helytelenül válaszol.
Örüljünk inkább annak, hogy beszél. Hogy kifejezi önmagát. Hogy képes megbízni abban, amit önmaga létrehoz.
Úgy gondolom, többek között ez is a boldog élet kulcsa.

Alapvető készségek

Úgy érzem, a fenti címszó alatt az évek változásával, nemzedékek felnövésével, globalizációval, miegymással párhuzamosan alakul, hogy mit értünk.

Ősanyáink, ősapáink korában egy gyerkőc a szociális lét keretei között - szerintem - elsők között tanulta meg, hogy hogyan vigyázzon magára; azaz hogyan ismerje fel a veszélyforrásokat, hogyan tájékozódjon, hogyan reagáljon vészhelyzetben, hogyan oldjon meg problémákat önállóan.

A ma gyermeke azonban ezekkel a készségekkel gyakran homlokegyenest ellenkező elvárásokkal találja szemben magát, amikor egy közösségben érvényesülni akar. Ismernie kell legalább 16 féle rajzfilm figurát, és virtuális sorsuk virtuális alakulását. Rendelkeznie kell a nemének megfelelő aktuálisan divatos szereplők képével ellátott ruhaneműkkel. Fel kell tudnia hívni magára a figyelmet a hasonló babérokra pályázó testvérek, kortársak között - ugyanakkor jókor, jó ütemben kell beleolvadnia a tömegbe. Jól kell tudnia reagálni a kortárs agresszióra és rengeteg számára a feldolgozhatóság határain kívül eső ingerekre (erőszak, szex, csokimikulás a boltban, válás, kulturális különbségek).

Úgy gondolom, hogy ezeknek a készségeknek a szellemi és lelki erőforrás-igénye messze meghaladja az evolúciósan kifejlődött alapvető képességekét. Olyan empátiával és stratégiai érzékkel, olyan szociális készséggel és emberismerettel, valamint olyan erős hárító mechanizmusokkal kell rendelkezniük ezeknek a pöttömöknek, amik mellett eltörpül az ősök nyomolvasása, tájékozódása. Nekik egy olyan virtuális dzsungelben kell utat találniuk, ahol a csapda nem egy sötét verem, hanem gyakran az óvodástárs érzelmi manipulációja; és ahol az esküdt ellenség nem a kardfogú tigris, hanem nagyon gyakran a kétarcú, kétszínű felnőttek. A tényezők nem kiszámíthatók, a tetteknek előre nem látható következményei lehetnek a külvilág szeszélyei szerint. A mai gyerekek világa nagyon gyakran egy - lelki értelemben - nem biztonságos világ.

Sokszor saját magam intem körültekintésre, okítom fegyelemre és együttérzésre a velem kapcsolatba kerülő óvodásokat, kisiskolásokat. Morgolódom, hogy nem néznek az orruk elé, és felbuknak a cipőfűzőjükben; nem tudják egyedül kifújni az orrukat, betűrni a derekukat, megtölteni a poharukat. Zsörtölődöm, hogy nem tudják kezelni a dühüket és a csalódottságukat; hogy nem tudnak várni, se kompromisszumot kötni.

Mindemellett, elgondolkozva a fentieken, a mai gyerekeknek koránt sincs egyszerű dolga, könnyű útja. És - a folyamat mélyére nézve - meg tudom érteni, hogy miért nem néznek előre az utcán: egyszerűen annyi információt kell nap-mint-nap begyűjteniük a későbbi boldogulás érdekében, hogy folyamatosan pásztázzák ezekért a környezetet. És közben lehetséges, hogy lelépnek az autó elé a járdáról. Sajnos ezeknek az információknak ez az ára.

Meg tudom érteni azt is, hogy nem önállóak. Hiszen nagyon sok szülő irgalmatlanul elfoglalt. Az alapvető szükségletek kielégítése ugyanakkor kötelessége. A derék-betűrés, orr-kifújás, pohár-megtöltés tehát az együtt töltött percek számát növeli, az anyai-apai gondoskodás érzését erősíti a lurkókban - amiben, sajnos gyakran a gazdasági körülmények miatt nem mindig dúskálnak.

Az indulatok kontrollját pedig sok esetben nem tanulják meg. Napjaink társadalmában ez nem is feltétlenül minősül adaptívnak, azaz a túléléshez szükségesnek. Mást látunk a TV-ben, mást tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Az erőszakos, az agresszív, a nagyhangú, a könyöklő sokkal nagyobb eséllyel érvényesül, mint csendes és visszafogott társai. A gyerekek pedig könnyen megtanulják a gyors haszonra vivő mintát. Nem róhatjuk fel nekik ezt sem.

Mindent összegezve: kicsit sajnálom a mai gyerekeket. Amiért nem futkoshatnak gondtalanul a friss levegőn, ahol csak arra kell ügyelniük, hogy ne bántsák meg a barátaikat, és ne tévedjenek el messzire az otthonuktól. Az ő világuk bizonyos szempontból sokkal szövevényesebb, mint egy ős-erdő; és sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy kardfogú tigris.

Ezek a veszélyek ugyanis sokszor rejtve, "báránybőrbe bújva" jelentkeznek, és az ártalmas hatásuk csak később mutatkozik, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan.

Sajnos társadalmi szinten csak egy globális változás, fordulat, felismerés segíthetne ezen a helyzeten. Lokálisan pedig sokat tehetünk azzal, ha türelmesek vagyunk ezekkel a - mi szemünkkel - kicsit koravén, kicsit szétszórt, néhol komolykodó, néhol iszonyúan kajla nemzedékkel.

Hiszen a problémáról magáról messze nem ők tehetnek. Ők csupán - jó túlélők módjára - alkalmazkodnak a körülményekhez.

Gyerekekkel - elmúlásról

Halottak napja van. A családi hagyomány értelmében sokan kimegyünk a temetőbe, így vagy úgy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről.

Úgy gondolom, ha vannak a gyerekekkel nehezen feldolgozható témák, akkor a halál, az elmúlás teljes mértékben ilyen. Sokan felnőttként sem tudunk megbarátkozni a gondolattal: az életnek egyszer vége szakad, vannak történések, amik megváltoztathatatlanok, visszafordíthatatlanok. A megütközésünk jogos: ez a tény - mindaddig, amíg mi magunk élünk, létezünk, és teszünk a dolgokért vagy ellenük - szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

Méginkább érvényes ez a gyerekekre, akik - szerencsés esetben - nálunk is kevesebb tapasztalattal rendelkeznek az elmúlásról, az örökre szóló változásokról. Az Ő életük színtere nagyon gyakran a játék, a mese, ahol a békából varázsütésre lesz királyfi, és ahol a pöttöm gazdi sírására azon nyomban előkerül az elkóborolt kutyus. Számukra a halálnak még nincs realitása - egyenértékű számukra azzal, hogy valaki elutazott egy messzi országba, ahonnan soha nem tér vissza.

Emiatt a gyerekek - úgy gondolom - úgy fognak viszonyulni az elmúlás tényéhez és problémaköréhez, ahogyan azt tőlünk, felnőttektől látják. Ez persze óriási, és gyakran vállalhatatlan felelősséget helyez az éppen gyászoló, emiatt sokkal gyengébb, sérülékenyebb szülők vállára. Jelen írásomban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy semmiképpen nem szeretném, ha az itt olvasottak miatt bárki rosszul, hibásnak érezné magát visszamenőleg. A gyászmunka számunkra is komoly feladat - emiatt pedig akaratlanul is csökken a körültekintésünk azügyben, hogy mit tapasztalnak meg a gyermekeink belőle. Mindemellett szeretném megosztani a gondolataimat a témában - remélve, hogy a későbbiekben valakinek még a hasznára válik.

Véleményem szerint a legjobb, amit ebben a kényes kérdésben tehetünk, hogy hitelesek maradunk a gyermekeink előtt. Sírunk, amikor annak érezzük szükségét, megéljük saját érzéseinket. A gyerekeknek iszonyú pontos szenzoraik vannak a körülöttük lévő feszültségekre - így hát a magunkba fojtott könnyekkel, és "felragasztott" mosolyokkal csakis azt érjük el, hogy érezni fogják, hogy valami baj van - ugyanakkor fogalmuk sem lesz a probléma forrásáról; emiatt félni, szorongani fognak.

Sokkal előrébb vivő számukra és számunkra is, hogyha nem kerítünk nagy feneket azoknak a természetes érzéseknek, amik a gyászunk révén időnként a hatalmukba kerítenek. Mindemellett szeretném kiemelni annak a fontosságát is, hogy a gyerekek tudhassák, hogy mi zajlik bennünk éppen. Ha mi magunk képtelenek vagyunk nekik elmondani, miért hüppögünk, amikor a piacon meglátunk egy csokor búzavirágot, akkor kérjük ebben a párunk segítségét.

Fontos az egyszerűség. Nem szükséges a kicsiknek bonyolultan körülírni a dolgot. Maximálisan elég egyszerű szavakkal, számukra is érthető érzésekkel, hasonlatokkal elmagyarázni, hogy mit is él meg éppen Anyu vagy Apu. Például így: "Anyu azért sír, mert erről a virágról eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, hogyha az Anyukája most is vele lehetne." A magam részéről odafigyelnék arra is, hogy a pozitív érzések irányából fogjuk meg a dolgot, azaz a "milyen kár, hogy már nem lehet velünk" helyett inkább a "milyen jó volna, ha itt lenne" kifejezést használjuk - ugyanis ezzel is a pozitív hozzáállást, a konstruktív, előre tekintő szemléletet sugalljuk a gyerkőcöknek.

Abban az esetben, ha a családban haláleset történik, szintén hasonló hozzáállást javasolnék. A hitelesen megélt saját érzelmek, a gyerekeknek szánt egyszerű és spontán magyarázatok, a kérdéseikre adott őszinte válasz - és végül: az ő érzelmeik elfogadása és megértése átsegítheti a családot egy-egy nehéz időszakon. Természetesen a gyerekeknek is fájdalmat okoz egy-egy szerettük elveszítése. Ez teljesen természetes. Számukra is meg kell hagynunk a gyász idejét, megélésének lehetőségét.

Ami viszont nagyon fontos: hogy ne féljenek, ne szorongjanak a haláltól; ne legyen ez számukra egy olyan misztikus erő, ami bárkit, bármikor elragadhat közülünk. Sokkal nagyobb szolgálatot teszünk Nekik, hogyha az elmúlásról úgy beszélünk, mint teljesen természetes dologról - a születésről, az alvásról, az evésről, vagy idővel a szerelmeskedésről -, mint az élet velejárójáról, végkifejletéről.

És ha megkérdezik, mi történik utána, nekünk pedig nincs kialakult nézetünk arról, hogy mi a válasz erre a kérdésre, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy senki sem tudja biztosan. Néhányan abban hisznek, hogy az emberek lelke újászületik; mások úgy gondolják, hogy létezik egy Mennyország, ahol boldogan töltik az idejüket a halott szeretteink. Vannak indiánok, akik szerint a csillagok lyukak az égen, amiken keresztül a régiek néznek le a Földre, és figyelik, hogy mit csinálunk, hogyan élünk. Ezer-meg-ezer mese szól az elmúlás titkairól - egy azonban biztos: amíg szeretettel emlékezünk a szeretteinkre; amíg emlegetjük őket; meséljük a történeteiket; nevetünk, vagy elgondolkodunk a mondásaikon; addig velünk élnek, mellettünk vannak a mindennapokban, és segítenek minket egy-egy nehéz helyzetben.

A gyerekek jobban megértik ezt, mint gondolnánk. Azzal pedig, ha a halál, és az elhunytak tabuvá tétele helyett vidám, kedves emlékezésre, beszélgetésre buzdítjuk őket, megkönnyítjük számukra mind a gyász folyamatát - mind pedig az elmúlás tényének megértését és elfogadását. Ami - valljuk be - mindannyiunk számára így, okosan, felnőtt fejjel is nagyon nehéz.

"Valid gyerekek"

Kedves Olvasóim, bocsássatok meg azért, hogy már a címben is mindenféle idegen kifejezésekkel dobálózom. Nem véletlen, hogy nem "érvényes"-t írtam.

Van egy barátnőm, Emese, akivel együtt végeztük el az egyetemet, az iskolapszichológus-képzést. Talán mondhatom, hogy ketten voltunk az évfolyam leginkább emblematikus figurái: nekünk volt a legnagyobb a szánk, a leginkább egyéni véleményünk, és a legkörvonalasabb elképzelésünk iskoláról, pszichológiáról.

Emese az államvizsga után megkapta a legtöbbek számára mesőbe illő felajánlást: maradjon bent az egyetemen, és tanítsa a következő nemzedéket. Természetesen elfogadta - hiszen számára is ez volt az álom-lehetőség -, így most eljövendő gyermekeink eljövendő tanárait képzi.

Én - várható módon - semmiféle ehhez hasonló ajánlatot nem kaptam. Pedig - úgy hiszem - szerettek, és becsültek. Egyszerűen csak tudták, hogy úgysem lenne nekem való. Én az egyetemen kívül, a valódi életben, hús-vér gyerkőcök és pedagógusok között szerettem volna már a kezdet kezdetétől felhasználni a tanultakat - és ezt nem átallottam az egyetemi órákon is gyakran hangoztatni.

Így történt, hogy Emese a téma tudományos oldaláról, én pedig a gyakorlati irányból szemlélem pillanatnyilag a pedagógiát és iskolapszichológiát. És fontosnak tartom leszögezni, hogy amennyiben lelkiismeretesen műveljük, egyiket sem helyezem a másik elé - márpedig mind Emese, mind én szívvel-lélekkel végezzük a munkánkat.

Emese viszont ennél távolabbra tekint - és a minap felvetette nekem a problematikát, miszerint úgy érzi, idővel a szakmaiságát, a tudását teljesen alá fogja aknázni, hogy a munkája során nem lát igazi, valid (azaz átlagos, hétköznapi) gyerekeket.

Én, aki nap-mint-nap kézzelfogható gyerkőcökkel dolgozom, maximálisan megértettem a problémáját - és nagyrabecsülöm a hozzáállását, szemléletét, szakmai önkritikáját. Le a kalappal!

Úgy gondolom, hogy a napjainkban, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzése során egyre ritkább mind a közvetlen, mint pedig a közvetett tapasztalat, gyakorlat megjelenése.

Közvetlen tapasztalat alatt a szakmai gyakorlatot, a gyerekekket eltöltött, félig-meddig már pedagógusi vagy pszichológusi szerepkörben megtapasztalt időt értem. A legtöbb felsőoktatási intézményben az ilyen típusú tapasztalat-szerzési kötelezettség a pedagógusok esetében nagyságrendileg 150-200 óra - míg a pszichológusok esetében ismereteim szerint nincs is megszabott, kötelező gyakorlati idő.

Ebből pedig szervesen következik, hogy csakis az adott szakember-tanonc hozzáállásától, lelkiismeretességétől és lehetőségeitől függ, hogy a gyerkőcök világában, nyelvében járatosan, avagy csupán elméletileg képzetten lép-e ki az adott oktatási intézmény falai közül.

Sajnos, ez nem csupán az elhelyezkedés utáni kezdeti nehézségeket hozza magával. Vélem, hogy ezekkel a problémákkal mindenkinek szembe kell nézni - a korábbi tapasztalatok csak könnyíthetnek rajta.

Azonban könnyen előfordulhat, hogy az adott szakember olyan feladatokkal találja szemben magát újdonsült munkája kapcsán, amelyekre korábban nem is gondolt - és amelyek meghaladják a képességeit, tűrését, türelmét, vagy az általa vállalhatónak ítélt határokat. Így aztán két lehetősége marad: vagy tovább végzi a munkáját kelletlenül, lelkesedés nélkül, továbbra is elméleti alapokon nyugodva, rugalmatlanul - ami nyilvánvalóan rossz hatással lesz a vele kapcsolatban lévő növendékekre; vagy pedig másik pályát választ magának - ami a tanár- vagy pszichológus-váltás traumáját jelenti a gyerkőcök számára.

Közvetett tapasztalat - nos ez volna az a fajta tudás, amelyet az oktatóink a saját élményeiken, történeteiket keresztül adnak át nekünk a képzés során. Ehhez azonban szükség volna arra, hogy a felsőoktatásban tevékenykedők rendelkezzenek efféle élményekkel, ismeretekkel a tankönyvi tudáson túl is. Mindemelett, ahogy Emese is, sokan közvetlenül az iskolapadból kerülnek oktatói pozícióba - így a tudás valós körülmények közötti kipróbálása szinte lehetetlenné válik. Az hallgatók pedig elesnek a közvetett tapasztalatszerzés lehetőségétől

Ahogy a fenti levezetésből is látszik, az elméleti és a gyakorlati ismeretek - az Emese és az én pályáméhoz hasonló - elválása elég drasztikus következményekkel jár mind a gyermekekkel foglalkozó szakemberek életpályájára, mind pedig a velük kapcsolatba kerülő gyerkőcök tapasztalataira nézve.

Éppen emiatt - Emese felvetéséből kiindulva - maximálisan fontosnak, és támogatandónak tartom, hogy a leendő pedagógusok, pszichológusok - és jó esetben oktatóik is - igenis szerezzenek tapasztalatot a gyerkőcök valódi világában.

Bár a szavam a felsőoktatási törvény, és a bevett magyar gyakorlat szintjén vajmi keveset ér, arra buzdítanék minden gyakorló nevelőt, hogy esetenként olvasson utána a szakterületén megjelenő tudományos fejleményeknek; valamint minden elméleti szakembert, hogy időről időre merüljön el egy kicsit az általa tanulmányozott terület hús-vér világában.

Úgy gondolom, mindkettő meglepő és felvillanyozó felfedezésekhez vezethet.

Akinek pedig nincs ötlete, hogy hol láthatna valódi, valid gyereket, az írjon Nekem egy üzenetet - és bármelyik délután szeretettel várom!

Az talál, aki keres

Érett már bennem egy írás a Választásról, az Egyezésről. A héten többen, többször kérdeztek tőlem olyat, ami szorgalmas fejtegetésekre ösztönzött e témában - mindnyájan bele-bele pillantanak ebbe a blogba is, tudom. Ígyhát álljon itt egy szösszenet a gondolataimról a kérdéskörben!

Azt gondolom, jó pszichológust találni kell. Akár hosszas keresés, mellényúlások, csalódások árán is. Ez egy nehéz, gürcös folyamat - legyen akár felnőttről vagy gyerkőcről szó.

A fenti "jó" alatt itt nem a szakmai felkészültségre gondolok. Szeretném feltételezni, hogy minden elérhető szakember megfelel ennek a kritériumnak. Természetesen mindig vannak sajnálatos kivételek - ezekben az esetekben (az elsődleges bizalom maximális tiszteletbentartása után) természetesen és egyértelműen a szakember-váltás mellett teszem le a voksom.

De akkor mit is értek én - a nem-laikus - jó szakember alatt?

Nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ez mindig rajtatok múlik. Legfőképpen azon a személyen - legyen az felnőtt, vagy gyerek - aki a pszichológussal együttműködésben kell dolgozzon az adott problematikán. Lehet egy szakember a területén magasan kvalifikált, jól felkészült, óriási gyakorlatra visszatekintő, ha egyszerűen belépünk hozzá, és első blikkre nem szimpatikus. Úgyanígy van ez a gyerekekkel is. Az első benyomás, az első néhány szó, mondat, beszélgetés Nekik is - ahogy nekünk is - nagyon sokat számít, alapvetően határozza meg a "kapcsolat" további sorsát. Azaz hosszú távon azt: vajon fogunk-e tudni sikeresen együttdolgozni? Vajon lesz-e belátható időn belül belátható eredménye a közös munkának? És úgy gondolom, ezek a kérdések alapvetőek egy pszichológus-kliens kapcsolat esetén.

Ezért, és csakis emiatt, saját tapasztalatom alapján mindenkit arra bíztatnék, hogy amennyiben már rászánta magát, hogy a problémájával szakemberhez fordul ne féljen megkeresni a neki, vagy a gyermekének megfelelő segítőt. Akiben képes megbízni. Aki számára szimpatikus módon kommunikál, viselkedik. Akinek az értékrendjét a magáéhoz hasonlónak érzékeli. Ahogy nekünk is, a pszichológusnak is van egyfajta személyisége, amelyet semmiképp nem képes átlépni. Ha tudunk ezzel együttműködni, az örömteli - ha nem, akkor váltani kell.

Mindemellett persze fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy nem arra akarok buzdítani senkit, hogy lépten-nyomon új szakembert keressen az első közösen felmerülő probléma, időpont-egyeztetési nehézség, nézet-különbség esetén. Mint minden emberi kapcsolatnak, ennek a típusú együttműködésnek is megvannak a maga hullámhegyei, hullámvölgyei. Amiket - vélem - meg kell harcolni, ki kell böjtölni.

Azonban nem bármi áron.

Amikor a gyerkőcünket visszük ilyesfajta szakemberhez - de akár akkor is, ha magunk szánjuk rá magunkat hasonlóra - tartsuk készenlétben a kérdést - akát a kölyök, akár a magunk számára: Kedves volt a néni? Szívesen jönnél Őhozzá máskor is? És amennyiben az első 2-3 találkozás után erre a kérdésre még  mindig határozott NEM a válasz, keressünk másik szakembert!

Ez nem szégyen, nem kudarc, nem a próbálkozás csődje. Sokkal inkább azt mutatja, hogy tudjuk, hogy mire van szükségünk, és akarunk is tenni ezért. Felvállalva magunkat, az igényeinket, a megérzéseinket.

Hiszen éppen ezekért szállunk harcba!

Gyermekszobai Illemtan Felnőtteknek - Fülöp Luca írása

(eredeti megjelenés: http://izgaga-biomasszak.blogspot.com/)

A kisember is ember - vallom. Külső szemlélők közül sokaknak talán "túlságosan is" - ha lehet ilyenben túlzásokba esni.

Persze tudom, hogy a gyerkőcöknek egyáltalán nem jó, ha a szülő/nevelő/tanár haverrá minősül.

A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra, hogy a felnőtt egyfajta tekintély legyen. Mert bár sokszor idegesítő érzés nekik, hogy valaki más mondja meg mit tehetnek és mit nem, jó, ha legalább mi, a szülők, nevelők tudjuk, hogy ezzel egyfajta tehermentesítést is végzünk. Olyan felelősséget veszünk le a vállukról, amiket még nem szabad az ő nyakukba varrni. Tehát vannak olyan - nevezzük így - előjogok, amik minket, a gyermekeinkért hosszú ideig felelősségel tartozó felnőtteket illetnek meg, pontosan azért, mert a "balhét" is mi visszük el, ha éppen úgy alakul.

Van azonban egy-két dolog, amihez maximálisan tartom magam, mert úgy gondolom vannak "illemszabályok" melyeket nekünk, felnőtteknek be kell tudnunk tartani.

Az egyik legfontosabb az az, hogy ha két gyermek játszik és engem nem hívtak maguk közé, akkor én úgy tekintem: nem vagyok jelen. Akkor sem, ha éppen vasalok, ők pedig a szoba másik sarkában játszanak. Tehát ott vagyok, hallom mi történik, de tartom magam ahhoz, hogy mégsem.

A játék a gyermekek saját kis intim világa számomra. Amikor ők átlényegülnek varázslovakká, tündérekké, szuperhősökké nincs helye a felnőtt közbeavatkozásának. Természetesen alap esetekről van szó. Nyilván ha olyasmit látok, ami már mondjuk a testi -lelki épségüket súlyosan veszélyezteti, közbeavatkozom. De soha nem szólok rájuk olyan alap dolgok miatt, amiket normál esetben szóvá teszek.

Így tehát, ha a közös vacsora asztalnál valamelyik közbevág amikor más beszél, természetesen a magam módján igenis figyelmeztetem az illetékest arra,hogy ez nem oké. Viszont ha játék közben nem használják a légyszívest, vágnak egymás szavába, bármennyire is ott lenne a nyelvemen, hogy neveljek, tudatosan nem teszem.

Sokkal nagyobb ára van, mint amennyit nyernék vele: kizökkenteném őket egy olyan metódusból, ami számukra nem csak önfeledt szórakozás, hanem egy feszültség-lecsapolási csatorna, esemény-feldolgozó nagyüzem. Számukra ugyanis a játék ilyen. A gyermekek a maguk szintjén így dolgozzák fel az eseményeket, így engedik ki a gőzt.

Az jut ilyenkor eszembe, hogy ha mondjuk vékonyak a falak és halljuk, hogy két ember szeretkezik, bár nem tudjuk nem hallani, mégsem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy ha azt halljuk: "Csókolj meg!" mi átkiabáljunk, hogy: "És a légyszíves???".

Tehát ilyen helyzetben, ha hozzám nem szólnak, hát én sem szólok hozzájuk.

Van épp elég lehetőségem kiélni a nevelési ingerenciámat.

Aztán ilyen a gyerekszoba is (már ahol van). Nálunk Virág és Ildikó bármikor megteheti azt, hogy azt mondja: ne menjünk be. (Nyilván rutinróka szülők ilyenkor kétszeresen hegyezik a fülüket, hogy megnyugodjanak: a kizárás azért történt, mert esküvőset játszanak, ami intim dolog; nem pedig azért, mert épp erdőtüzeset játszanak élesben.) A nappaliban ezt már nem tehetik meg minden szó nélkül. Mert az egy közös helyiség, én sem tehetem ki onnan a szűrüket "csak mert én azt mondtam" alapon. Ellenben a mi hálószobánkba sem lépnek be kopogás, a válasz-megvárása nélkül.

Erre megint csak azzal tudok jönni: hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyermekeknél a játék szerepét. Csak ismételni tudom magamat, és újabb példával jönni: mi sem szívesen vennénk, ha egy harmadik fél beleasszisztálna, ruhát teregetne stb. miközben mi a pszichológusunknak ecseteljük az aktuális lelki életünk történéseit.

Egy szó mint száz: tehát amellett, hogy vallom: a Jupiter-Kisökör hasonlatnak sokszor pont a gyermekek érdekében működnie kell, vannak olyan jogok, amik a szememben kétszeresen is kijárnak a kisgyermekeknek: ilyen pedig a saját intim szférájuk, a JÁTÉK maximális tiszteletben tartása.

Anya, ne menj el!

Úgy gondolom, gyermekként a legtöbben átéltük ezt az érzést. Szükségünk lett volna az édesanyánk jelenlétére, mindennél jobban vágytunk Őrá - de neki éppen más dolga volt, nem ért rá. Talán dühösek voltunk érte, talán csak szomorúak, de egy biztos: semmiképpen nem esett jól tőle.

Azután felnőttünk mi is, így vagy úgy már feldolgoztuk ezt a korai minket ért igazságtalanságot, talán már gyerekünk is van. Már látjuk, hogy Anyu mit csinál, ha nincs éppen jelen - és pontosan tudjuk, hogy általában akkor is értünk, a mi érdekünkben jár el. És megértjük, hogy nem tud kétfelé szakadni.

Mi mindemellett megpróbálunk - hiszen emlékszünk, milyen volt kicsinek és védtelennek lenni, Anyu óvó szárnyai nélkül. És azért, mert - nem utolsó sorban - bizonyos szempontból szabadabban tehetjük. Nem nehezedik ránk a társadalmi elvárás, hogy másképpen cselekedjünk.

Anyáink idejében ugyanis - ahogy én tudom - az volt a bevett gyermeknevelési gyakorlat, hogy a babát igenis hagyni kell sírni. Hiszen így tanul meg várni, így nem lesz engedetlen, hisztis, akaratos a későbbiekben. Anyáink pedig nem szerettek volna elkényeztetett gyermekeket nevelni - így hajlottak rá, hogy a fentiek szerint járjanak el. Mi pedig sírtunk, torkunk szakadtából. És a rend és fegyelem mellett - amit valóban megtanultunk - azt is a magunkévá tettük, hogy vannak pillanatai az életnek, amikor senki számára nem mi vagyunk a legsürgősebbek, legfontosabbak.

Ami persze nem igaz, már nem volt igaz akkor sem. Csak ismételni tudnám önmagam: egyrészt Anyu értünk dolgozott akkor is, amikor épp sírtunk utána; másrészt a mi érdekünkben alkalmazta ezt a fajta nevelési stratégiát.

Mostanában azonban fordul a széljárás, változik a szemlélet a gyermeknevelési kérdésekben. Egyre több fórumon hallom tanácsként az édesanyáknak: ne hagyják sírni a babájukat. Vegyék fel. Nyugtassák meg. Kényeztessék - ha elkényeztetni nem is feltétlenül kell.. Éreztessék vele, hogy számára mindig van fülük és szabad kapacitásuk; az ő igényeit mindenek előtt ki fogják elégíteni. Hogy számukra mindig a babájuk lesz az első.

Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint ez a fajta nevelési gyakorlat kiegyensúlyozottabb baba-mama kapcsolathoz vezet. Hogy nem elkényeztetett nyavalygókat, sokkal inkább kiegyensúlyozott, egészséges önbizalommal rendelkező felnőtteket nevelünk általa. A gyerekek bőven ráérnek később megtapasztalni, hogy az élet kegyetlen hely, ahol csak az esetek töredékében alakulnak a dolgok az ő igényeik szerint. Édesanyaként nyugodtan szolgáltathatunk egy biztos bázist, kiszámítható háttérországot - nem indítjuk ezáltal hendikeppel a gyerkőcünket az érvényesülés útján.

Épp ellenkezőleg. Megteremtjük számára a hitet önnön értékességében és a környezet, a külvilág segítőkészségében. A lehetőséget a segítség-kérésre. A bizalmat önmaga és a világ felé.

Vannak lurkók akikkel angol órán ott van az édesanyja. Mert a gyerkőc ezt szeretné. Vannak, akik Anyu nélkül is elég bátrak 45 percnyi angol mókázáshoz - az ő édesanyjuk kint várja őket, vagy ügyet intéz amíg az óra tart.

Ezek a variációk vajmi kevésben zavarnak engem A szülői kérdésre: "Meddig legyek bent a gyerekemmel?" általában azt válaszolom, hogy amíg a kismanó szeretné. Hiszen számomra is az a fontos, hogy a gyerkőcök felszabadultan játsszanak, jól érezzék magukat egy-egy foglalkozáson. Minek rontanám el a szájízüket azzal, hogy kiküldöm azt, aki a számukra a legfontosabb?

Abban az esetben pedig, ha az anyuka már nincs bent angolon, összesen egy kikötéssel szoktam élni. Nevezetesen azzal, hogy ha elmegy például bevásárolni, azt előre beszélje meg a gyermekével. És csak akkor induljon neki, ha ez a picinek sem jelent gondot. Bár ritka esetben történik meg, fordult már elő velem, hogy az anyuka, aki szentül megígérte, hogy az ajtóban várja a gyermekét, mégis elment a postára. A gyerkőcnek pedig pisilni kellett óra közben. És nem találta Anyát...

Úgy gondolom, ez esetben is - ahogy a gyermeknevelés gyakorlatában annyiszor - a legfontosabb a következetesség. Egy olyan rendszer, olyan megszokás, ütemezés kialakítása, ami mind a gyerkőc, mind a magunk számára vállalható, tartható.

És ehhez - természetesen - nagyon sok dologban igazodnunk kell a kicsihez. Ez pedig néha fogcsikorgatóan nehéz.

Talán kicsit egyszerűbb, ha arra gondolunk, milyen boldogok lettünk volna, ha réges-régen Anya mégsem megy el, amikor sírunk utána. Azt gondolom, a tudat, hogy megadhatjuk ezt a boldogságot a gyermekünknek, mindennél több erőt ad az alkalmazkodáshoz.

Gyerekszáj

Nyelviskola, óra előtti tengés-lengés. Zsófira és Lizára én vigyázok. Zsófi felemeli Lizát (pedig alig nagyobb nála), pörög vele. Megkérdezem, megpörgessem-e őket. Természetsen szeretnék! Nekilátok.

V.: Liza, hogy Te milyen sós-zsák vagy!
Zs.: De bennem több só van!

Én meg csak álltam, és dőltem a nevetéstől...

Fegyelem

Napjainkban a gyermekek intézményes oktatásának kezdete meglepően korán veszi kezdetét - jóval korábban, mint 10-20-50 évvel ezelőtt.

Bár iskolába csak 6-7 évesen mennek a lurkók, már az óvoda kiemelt célja is a fejlesztés, az iskolára készítés - és akkor még nem beszéltem a különórákról, foglalkozásokról, amelyeken a délutánonkét vesznek részt a fiúk-lányok.

Az iskolaérettség fogalmát szinte mindenki ismeri. Ez azokat a készségeket, képességeket hivatott felmérni, amelyek képessé teszik a gyerkőcöket a helytállásra és a gördülékeny boldogulásra az iskolában: koncentráló képesség, mozgás-fejlettség, beszédkészség, feladattartás, satöbbi.

Azonban ez a készség-csoport tényleg csak 6-7 éves korra áll össze - addig a gyerekek valamilyen módon kilógnak az oktatási intézmények által megkövetelt határok közül. Ami nem baj. Ez a dolguk, ez a fejlődésük rendje.

Azonban azok a lurkók, akik már iskola előtt bekerülnek valamiféle oktatás rendbe, nagyon gyakran olyan elvárásokkal szembesülnek, amiket a.) nem is értenek, b.) teljességgel képtelenek nekik megfelelni. Nem azért, mert buták, vagy gonoszak. Egyszerűen nem elég fejlett hozzá az agyuk, az idegrendszerük, az akaraterejük. Ezeket az elvárásokat egyes esetekben a pedagógusok támasztják (extrém esetekben ilyen helyzetben a pedagógus-váltás pártján állok; ugyanakkor ha az elvárások fejlesztőleg hatnak a gyerkőcökre, akik szeretik a pedagógust, akkor ez is elfogadható számomra), de a legtöbb esetben a szülőktől származnak.

Egy szülőre - úgy érzem - minden báj és öröm ellenére igen nagy terhet ró az az időszak, amíg a gyermeke folyamatos felügyeletet és segítséget igényel. Szeretnénk sürgetni, siettetni az önállóságot, a szófogadóságot, a komolyodást - és ezzel együtt a nagy és mély közös beszélgetéseket, a reggeli önálló öltözködést, azt a pár percet, ami alatt van lehetőségünk meginni egy csésze kávét...Érthető, kezelhető elvárások ezek.

Éppen ezek miatt a szülők gyakran olyan fegyelmi szabályokkal vértezik fel a csemetéiket példának okáért egy-egy (hogy saját példámból induljak ki) angol óra előtt, amelyek számomra, a pedagógus számára nem fontosak - és számomra, a pszichológus számára egyenesen kártékonyak.

Első olvasásra bután hangozhat, de én bizony szeretem, ha az órám előtt a gyerekek lélekszakadva rohangálnak, és torkuk szakadtából üvöltöznek a teremben. Mert ez mindennél jobban bebiztosít arról, hogy az órámon nem így lesz. Kirohanják, kikiabálják magukból a feszültséget - hogy aztán képesek legyenek nyugodtan ülni, okosan figyelni.

És mindemellett számomra az sem létszükséglet, hogy az órámon "rend legyen és fegyelem". Csupán egy-két háklim van - de ezeket általban meg is beszélem a gyerkőcökkel. Nevezetesen: fontos, hogy szót fogadjanak, és ne tegyenek direkt mást, mint amit kérek; és fontos, hogy bízzanak bennem annyira, hogy szólnak, amikor valamit máshogy szeretnének csinálni - én pedig majd alkalmat találok a változtatásra.

(Volt olyan nagyon nagy mozgásigényű 4 éves "kislányom", akivel megállapodást kötöttem. Ha szaladgálni szeretne, szóljon, én pedig vagy rábólintok, és akkor futhat egy kört; vagy nem bólintok rá, és akkor én intézem úgy, hogy hamarosan rohangászhasson. A lényeg, hogy ezzel ne zavarjuk meg a többieket. Megértette. És működött.) 

Ez a rendszer általában működik. Az anyukák pedig az első néhány alkalommal kint szörnyülködnek, hogy mekkora hangzavar szűrődik ki a teremből. Azután egy pár hét alatt megszokják. És a lurkók elégedetten, nem a szabályoktól agyonfrusztráltan, és ami talán a leglényegesebb: rengeteg élményszerű tudással a fejükben térnek haza.

Mert úgy gondolom, egy bölcsisnek, ovisnak, kisiskolásnak még nem feladata, hogy olyasmire figyeljen, ami nem köti le; hogy olyasmit ne tegyen, aminek nem látja semmi reális gátját; hogy a tanulás részeként a magáévá tegye a nyugton ülés kényszerét. Ha ekkora gyerekeket szeretnénk tanítani - és taníttatni - akkor el kell fogadnunk az ő módozataikat a befogadásra: az érintést, a mozgást, a rombolást, a kiabálást, a folyamatos kérdéseket. És pedagógusként meg kell próbálnunk ezt mederbe terelni, anélkül, hogy elvárnánk a beszüntetését.

Szülőként pedig két dolgunk van. Elsőként olyan pedagógust választani, aki képes erre a serkentő, együtt-működő, gyerkőc energiáiból építkező tanításra. Másodsorban pedig hátradőlni, és meginni egy csésze kávét, amíg a csemeténk 45 percig éppen másnak őrjöng.

Jutalom

Egy kedves kolleginám-barátnőm pusztába kiáltott kérdése ihlette az alábbi bejegyzést.
Angol-szakkört kezd egy általános iskolában; és az őt patronáló tanár külön felhívta a figyelmét, hogy adjon valami materiális jutalmat (matrica, édesség) a foglalkozás végén a gyerekeknek. Ő nem szeretne. És némileg bizonytalan benne, hogy jól gondolja-e.
Teljesen objektíven sajnos én sem tudom megítélni - de a következőkben törekedni fogok rá. És mindenképpen mellé szeretnék állni.
Több okból kifolyólag is.

1. A jutalmazás pszichológiája:
Az emberi elme valahogy úgy működik, hogy minden egyes tettünknek megpróbálja megtalálni az ésszerű magyarázatát. Ha megvettünk egy pulóvert, akkor már sokkal szebbnek ítéljük 3 másikhoz képest, mint azt a vásárlás előtt tettük. Ha felvesszük a pulóvert, akkor utólag hajlamosabbak vagyunk azt mondani, hogy fáztunk. És ki ne gondolná úgy fizetésemelés után a - még a lelkesen végzett, szabad akaratból választott - munkájáról is, hogy valójában kevesebbért már nem is vállalná el?
Egyszóval mindennek megtaláljuk az okát - és ebben hajlamosabbak vagyunk a leginkább szembeszökő tényezőt választani.
Azaz: ha jutalmat kapunk az amúgy élvezetes szakkörért, akkor amikor megkérdezik, hogy mi a jó benne, csak rápillantunk a füzetünkre, és közöljük: hát, hogy matricát kapunk a végén! Gyerekek esetében ez méginkább valószínű fordulat - hiszen ők még ritkábban kalkulálnak a belső érzésekkel, mint a felnőttek.
Emiatt aztán a belső motiváció (=szeretek angolra járni) meglepő gyorsasággal alakulhat át külső motivációba (=kapok érte valamit). Ami alapvetően nem probléma mindaddig, amíg az - amúgy szeretett - tevékenység mellől el nem marad a külső jutalom. Viszont amikor elmarad ("mert már elég nagyok vagytok"; "mert elfelejtettem hozni"; "mert most nem viselkedtetek rendesen") az - immáron jogosnak érzett - díjazás; akkor könnyen vele múlik a motiváció is. ("Ha nem kapok csokit, már nem is jó!") Így aztán a gyerkőcök olyan tevékenységektől vadulnak el, amelyeket éppenséggel szerettek, és maguk választottak korábban.
Éppen emiatt én magam csak speciális esetekben jutalmazok tárgyi eszközökkel - természetesen dicséretben, mosolyban sosincs hiány.

2. Amikor valaki nem érdemel jutalmat
Tegyük fel, hogy a csoport nagy része jól dolgozik - kivéve egy gyerkőcöt, aki folyamatosan zavarja a foglalkozást. Ha alapvetően a tárgyi jutalmazás pártján állunk, mi a teendő?

• Ne adjunk neki matricát? Akkor biztos, hogy teljesen magába zuhan, és ha eddig szerette az adott foglalkozást, mostantól biztos, hogy megváltozik a hozzáállása.
• Vagy kapjon ő is jutalmat, mint a többiek? Akkor mire jó az egész? Alanyi jogon jár, függetlenül a viselkedéstől? Mert ha így van, az magyarázattal szolgál - de ezt akkor nem árt a leges-legelső jutalom kiosztása előtt tisztázni a lurkókkal. Ha viszont valóban a megfelelő viselkedést díjazza, akkor mit gondol vajon a többi gyerek, ha a rendetlenkedő is kap? És vajon hogy fognak viselkedni 3-4 ilyen alkalom után ők is?

A magam részéről kerültem már ilyen zsákutca-helyzetbe, és nehéz szívvel, és kattogó fogaskerekekkel azt találtam ki, hogy mindenki kapott matricát; de aki jól viselkedett, az kettőt választhatott, aki rendetlenkedett, az pedig csak egyet. Ez meg persze anyagi katasztrófa egy idő után - de egy-egy alkalommal határozottan belefér.

3. A józan, reális érték-közvetítés:
Véleményem szerint jelen társadalmunk túlságosan materiális, anyagi alapokon nyugszik. Az ember mércéje nem az erkölcs, a tudás, a tartás, a tettek; hanem nagyon gyakran az általa birtokolt anyagi javak: ruha, autó, lakás, satöbbi.
Amennyiben azt szeretnénk, hogy a gyerekeink már ebbe a felfogásba nőjenek bele - hiszen végső soron ebben a világban fognak élni - akkor ez az érvem nem ellenérv a jutalmazás irányába.
Azonban ha arra törekszünk, hogy a szellemi, lelki, eszmei értékek számukra is legalább annyit jelentsenek még, mint számunkra, akkor előbb vagy utóbb meg kell tanítanunk nekik, hogy a tanulás, a tudás - bár erőfeszítésbe kerül - önmagáért, a saját öröméért és hozadékáért végzett folyamat; az elvégzője nem érdemel külön jutalmat, ajándékot érte, hiszen gyermekként, tanulóként, "felfedezőként" ez a dolga, durvábban fogalmazva ez a kötelessége a világban. Ahogy anyaként sem kapunk csokit azért, mert vacsorát főzünk, vagy tanárként sem azért, mert különösen jó órát tartottunk.

4. A jutalom, mint visszajelzés
Visszajelzésre természetesen valamennyiünknek szükségünk van. Mivel apró gyerekeket tanítok, számomra leggyakrabban csak a pozitív visszajelzés létezik - annak mértéke változik a megérdemlés arányában.
Nagyon fontosnak tartom ez esetben, hogy a gyerkőcök megtanulják, hogy a kapott "jutalom", dicséret, elismerés nem a kapcsolatunkat, a szeretetünk mértékét mutatja, hanem az adott, aznapi teljesítményre reagál, azt tükrözi vissza. Nem őt magát minősíti, csupán a pillanatnyi teljesítményt helyezi el egy skálán. Az, hogy a csoport tagjai által kijelölt skálához viszonyítunk, vagy a gyerkőc képességeihez, korábbi teljesítményéhez - már megint helyzet és hozzáállás kérdése. Szerencsésnek tartom magamat azért, mert nem kell osztályzatokat osztanom - így a dícséreteim, jutalmaim (már amikor tárgyi formában jutalmazok) mindig az adott gyerkőc előmeneteléhez képest értendőek - azaz tudom a lurkókat önmagukkal, önmagukhoz mérni.
Nagyobb gyerekekkel azonban maximálisan működőnek tudom tekinteni azt a rendszert, amelyben nem csak mi jutalmazunk, értékelünk; hanem egy-egy óra végén ők is értékelnek minket. Azaz: ők is eldönthetik, hogy érdemlek-e ma matricát; és ha igen, egyet vagy kettőt. A jutalmazást azt hiszem ebben a kontextusban még én is elfogadhatónak tartanám - de ennek ellenére nem fogom bevezetni.

Inkább megtartom a matricákat és cukorkákat azokra a front-hatásos napokra és délutáni alvás nélküli hetekre, amikor utolsó adu ászként már csak ők maradnak a kezemben, hogy meg tudjam őrizni a siserehad figyelmét és lelkesedését. Mert "vészhelyzetben"  bevallom, néha én is gumicukor után nyúlok...

Nevelési tanácsadó

A minap az egyik anyuka azt panaszolta nekem a nyelviskolában, hogy az óvónők azt tanácsolták, hogy vigye el a kisfiát nevelési tanácsadóba. Láttam rajta, hogy bántja, bosszantja a dolog - mindemellett természetesen el tudtam képzelni azt is, hogy az óvónőknek történetesen jó okuk van a fenti indítványra.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a nevelési tanácsadó nem egy szörnyű hely vasorrú pszichológus-nőkkel, akik tönkrenyúzzák szerencsétlen gyerkőc idegeit, és olyan bélyegeket sütnek rá, amiktől aztán egy egész életen át nem fog szabadulni.
Azután rádöbbentem, hogy valószínűleg nem csak ő áll hadilábon az ilyen, és ehhez hasonló intézményekkel; valószínűleg a szakmabeliek kivételével kevesen tudják, mi zajlik a Nevelési Tanácsadóban, vagy akár egy gyermek-pszichológusnál.
Ezért úgy gondolom, eloszlatom a misztikus ködöt, amely belengi a témát, és elmesélem, mire kell egy-egy ilyen helyszínen számítani.

A "beutalás" - Mit jelent, ha az óvónő/tanítónő azt javasolja, hogy vidd el a gyerkőcödet nevelési tanácsadóba?

• A pedagógus csoportos keretek között nem tud megoldást találni a gyerkőc valamilyen viselkedésére - mindemellett szeretné megoldani a kérdést, mind a csoport, mind a gyereked igényeinek megfelelően (ha nem ez lenne a célja, inkább azt tanácsolná, hogy kerüljön a gyerkőc másik közösségbe).
• A gyermeked olyan viselkedéseket mutat, ami a pedagógus szerint vagy közvetlenül számára, vagy az egész közösség igényeit tekintve problémás, negatív hatással bír. (például bántja saját magát, vagy a többieket).
• A gyerekednek szerinte olyan szakmai segítségre lenne szüksége, amit képzettség híján se Te, se ő nem tudtok megadni neki. (pl. logopédushoz, vagy speciális fejlesztésre kellene járnia még az iskolakezdés előtt).

Nagyon fontos, hogy a Nevelési Tanácsadó célja - ahogy a neve is mutatja - segítséget, tanácsot adni olyan nevelési helyzetekben, amikor akár a szülő, akár a pedagógus eszköztára kevésnek bizonyul. Amennyiben a tanító- vagy óvónő ezt a megoldást javasolja Nektek, nem szabad támadásnak venni - hiszen ő maga is tett egy lépést Felétek, bevallotta a tehetetlenségét az ügyben azzal, hogy felvetette a Nevelési Tanácsadó bevonását. Ezzel a lépéssel nem a vállatokra akarja tenni a saját felelősségét, és egyáltalán nem akarja megbélyegezni a gyerkőcöt - sokkal inkább szeretné azt, ha a felmerülő problémákra közösen találnátok megoldást, egy a témában jóval járatosabb szakember segítségével. És mindenek előtt: egy ilyen felhívás a részéről gyakran a legjobban mutatja, hogy nagyon figyel a gyermekedre, és érdekli őt a sorsa, előrejutása.

A "terápia" - Mi történik a Nevelési Tanácsadóban?

A Nevelési Tanácsadó segítő szakemberek gyűjtőhelye. Együtt dolgozik itt a fejlesztőpedagógus, a logopédus, a pszichológus, a pszichoáter; valamint bejáratott kapcsolatrendszerrel rendelkeznek más szakterületek irányába is. Ha a pedagógus javaslatára időpontot kértetek, és kaptatok a Nevelési Tanácsadóba, akkor érdemes a gyerkőcödet egy kicsit felkészíteni arra, hogy mi is fog itt történni. Fontos, hogy ezt tudja, és ne féljen attól, hogy mi vár rá - hiszen így lesz könnyű az együttműködés közte és a szakember között.
A Nevelési Tanácsadóban az első alkalom egy-egy gyerkőccel a játék és a beszélgetés jegyében telik. A legjobb, ha elmondod a kicsinek az igazat - nyilván a számára is érthető formában, szavakkal.

Például: "Azért jöttünk ide, mert az óvónéni úgy látja, hogy nem érzed magadat olyan nagyon jól az óvodában. Azért jöttünk ide, mert itt dolgozik egy néni, aki az óvónéni szerint segíteni tud nekünk abban, hogy Te jobban érezd magad az oviban. Majd játszani, meg beszélgetni fogtok együtt - és ő valószínűleg ki fogja találni közben, hogy mitől fogod magadat jobban érezni napközben a csoportodban. Ezt majd a végén velem is megbeszéli."

Az így felkészített gyerkőcökkel sokkal könnyebb együttdolgozni, és nem félnek a misztikus pszichológus nénitől (Ha lehetséges, akkor ezeket a kifejezéseket, elnevezéseket sem kell untig ismételni a kölyök előtt, hiszen ettől csak még idegenebb lesz számára a segítő közeg, vagy - amennyiben elmeséli a dolgot a kortásainak - könnyedén válhat a cimkézés és a csúfolódás céltáblájává.)
A Nevelési Tanácsadóban valóban az zajlik, amit - gyermek nyelven - leírtam a korábbiakban. Az első alkalom általában kötetlen beszélgetés és játék a gyermekkel; és beszélgetés az édesanyával, édeapával is a gyerkőc eddigi életútjáról. Erre azért van szükség, hogy az aktuális problémát a szakember megfelelő kontextusban lássa, el tudja helyezni a gyermek saját rendszerében.
Az első alkalom után nagy valószínűséggel kirajzolódik a megoldás útja is. A szakember elmondja, hogy szükség van-e további "kezelésre", azaz további beszélgetésekre, játékokra, feladat-megoldásokra a gyerkőccel; elmeséli, hogy véleménye szerint melyik fél (a pedagógus, a szülő, esetleg a gyerkőc maga) mit tehet annak érdekében, hogy az adott nehézség feloldódjon. Gyakran előfordul, hogy konkrét "receptet" ad a szülőnek: olyan praktikákat, gyakorlatokat, ötleteket, amellyek segítségével az adott konfliktus egy-kettőre megoldható.
Azt természetesen ritkán - csak egészen extrém esetekben - várhatjuk a szakembertől, hogy eldöntse: ki a hibás az adott helyzetben. Neki egyáltalán nem célja hibást keresni - ahogy fontos lenne, hogy mi se keressünk bűnbakot. Ha a gyermekünk az élete valamilyen területén nem maradéktalanul kiegyensúlyozott, az egy feladat, amelyet az őt körülvevő felnőttek együttműködése old fel a leghatékonyabban. Így azzal tesszük a legtöbbet Érte, ha megpróbálunk egymásra mutogatás nélkül, közös erővel átlendülni a holtponton - és örömmel vesszük ebben a szakképzett segítséget.

Bármennyire nehéz, és embert próbáló is egy-egy ilyen helyzet, mindig az lebegjen a szemünk előtt, hogy ezzel szolgáljuk legjobban a gyermekünk, a legnagyobb kincsünk előrejutását - és legyünk hálásak, amiért olyan személyekkel együttműködésben tehetjük ezt, akik érzékenyek a gyermekünk rezdüléseire, jelzéseire. A pedagógus tekintsük ezen a területen is partnernek, szövetségesnek - hiszen együtt sokkal könnyebb a haladás, mint egyedül. És - nem utolsó sorban - a gyerkőc belső harmóniáját is leginkább ez szolgálja.

Kisfiúk és kislányok

Világ életemben azt gondoltam, hogy ha majd babám lesz, én kislányt szeretnék. Merthát én is lány vagyok. És azt tudom, hogy milyen. Emlékszem, hogy hogy neveltek, és tudom, hogy mi volt jó, és mit szeretnék majd máshogy csinálni. Tudom, hogy milyen játékokat szerettem, és melyikeket kevésbé. És tudom, hogy hogyan kell wc-be pisilni. Ez persze csak néhány dolog, de az embernek a saját neme valahogy mégis evidens - míg (lehet, hogy csak számomra) - az ellenkező nemű gyermek nevelése, lelkivilága elég talányosnak tűnt.
Ugyanígy működik ez persze a más gyerekével is. A tanítványaim közül is - bár a leginkább meghatározó "barátságok" egy-egy fiúhoz kötnek - eredendően a lányokkal jövök ki jobban, az ő kedélyállapotukat mérem be nagyobb precízitással, és az ő nyelvükön beszélek "gördülékenyebben". És tőlük kapok több poziítv visszajelzést is. Egyszóval: velük van meg jobban a közös hullámhossz.

Pontosan ezért ijedtem meg egy kissé, amikor az idei új csoportjaim között kialakult egy 6-8 évesekből formálódó, 4 fős fiú-csoport. Alapvetően már a korosztály is elgondolkodtató, tekintve, hogy az én tapasztalatom szerint a Helen Doron módszer játékossága az óvodások számára magától értetődő; míg az iskolások számára előfordul, hogy az intézményes oktatáson edződve néha nehezebben emészthető a maga dalaival és mozgásosságával. Ez persze könnyed átmenetet jelent azoknál a gyerkőcöknél, akik ovisként kezték ezzel a módszerrel a nyelvtanulást, így az iskolai rendszer az újdonság számukra - viszont sok esetben rácsodálkozást eredményez azoknál, akik előbb ismerték meg az intézményes oktatás módszereit.
És túllépve ezen a "problémakörön" - ami 4. éve gyakorló Helen Doron tanárként nem jelenthetett akkora nehézséget, csupán elgondolkodtatott - ebben az esetben 4 FIÚRÓL van szó!
Azaz szóba sem jöhet, hogy a "We are friends!" mottóra összeölelkezzen az egész csapat, ahogy az sem, hogy együtt énekeljük az amúgy elég magas hangra megkomponált édes dalocskákat.
Én persze szeretem a fejtörést okozó feladatokat, kihívásokat - így elhatároztam, hogy nem adom fel, és rögtön az első órán megtanítom a "We are friends!"-et, és ráveszem a lurkókat, hogy velem énekeljenek.

Azóta a második órát is megtartottam a társaságnak. Iszonyú klassz pacsikat adnak, jelezvén, hogy barátok vagyunk; és a befogott orrtól torz hangon torkuk szakadtából éneklik velem, hogy "Up and down and turn around...". Csillog a szemükben az érdeklődés és az elégedettség; és a legkisebb is közülük már a második órán közölte az édesanyjával, hogy "Most már egyedül megyek a Vikihez!".
Nekem pedig átértékeldött a nézetem kisfiúkról és kislányokról. Mert lehet, hogy a csajoknak kevesebb a mozgásigénye, és jobban tolerálják a szopránban énekelt gyermekdalokat - a fiúknak viszont gyakrabban vannak formabontó ötleteik, és általában jobban értékelik a humort.
Mindkét nemnek megvan a maga bája - csak fel kell fedezni. És mindkét nemnek megvan a saját nyelve is - csak el kell gondolkozni egy kicsit ahhoz, hogy megértsük.

És ezek után, ha megkérdezik, hogy kisfiút vagy kislányt szeretnék, teljes őszinteséggel fogom tudni széttárni a kezem, és azt mondani: "Mindegy, csak egészséges legyen!".

Kampány

Kedves Olvasók és Idetévedők!
Nemsokára megkezdődik itt a valós "szakmai" közélet.
Nevezetesen nemsokára elkészül a blog plakátja, amit azután el fogok helyezni a megfelelő helyeken - és már csak írnom kell majd, és figyelni az érkező érdeklődőket.
Addig pedig kérlek Titeket: Ne veszítsétek a reményeteket az oldallal kapcsolatban!
Olyan a plakát-nyomtatás is, mint a gyereknevelés. Megkéred a párodat, hogy csak ebben az egyben segítsen, aztán szerencsétlen egyszerűen nem jut el odáig a munkájától. De ígérem, belehúzunk!

A boldogságról

Hiszem, hogy a boldogság képessége eredendően ugyanúgy öröklődik, mint a szemünk színe, vagy a modorunk. Egy gyermek - egy ember élete a fogantatása pillanatában kezdődik (és nem, nem emiatt vagyok abortusz-ellenes) legalább olyan értelemben, hogy az édesanyjával történő eseményeknek, a anyát érő élményeknek ő is tanúja, megélője, részese. Az édesanya szubjektumán szűri át az történéseket - ahogy a táplálékot is ilyen módon kapja. Emiatt úgy gondolom, hogy az édesanya első 9 hónapnyi viszonyulásai az élet dolgaihoz alapjaiban határozzák meg a majdan felnövekvő ember hozzáállását és szemléletét - s ezzel együtt a boldogságra való képességét, "hajlamát" is.
Megrázó, amikor a pszichológus azt kérdezi az ember lányától: "Te tulajdonképpen mikor döntötted el, hogy már nem leszel boldogabb az életben?" Megrázó, mert mindaddig fel sem tűnik az embernek, hogy eldöntötte. Azután, ha végiggondolja, valóban úgy élt addig, mint aki már nem lehet boldogabb. A válaszok, a szembenézés pedig általában a megoldást segítik. Persze szembenézni, megérteni rövidtávon mindig nehezebb, mint elsiklani a dolog fölött.
Ha az ember magzat korában úgy dönt: ő értéktelen, vagy mások kínjának, gondjának a forrása - nem kell ehhez szívtelen, nemtörődöm édesanya - elég a rossz gazdasági helyzet, családi problémák, létbizonytalanság, betegség, akármi - az tengernyi frusztrációhoz vezet a későbbiekben. Az iskolában nem érti, miért nem elégedett soha önmagával - dacára, hogy minden társánál jobban teljesít. A barátok csak úgy zsonganak körülötte - mégis magányos, nem találja a helyét. A párkapcsolatokban sosem elégedett, kiegyensúlyozott; hiszen minduntalan azt érzi, egy másik ember nem lehet boldog egy ilyen közeli, szimbiotikus kapcsolatban vele - ahogy az édesanyát sem érezte annak még a pocakból.
Felismerni sem egyszerű egy berögződött visekedés- és gondolkodás-mintát - még kevésbé egyszerű változtatni is rajta. Hosszú évek önmagunk által bevonzott élményei, tapasztalatai fals igazolást jelenthetnek a működésmódunkra - így a változás veszélyesnek és ésszerűtlennek tűnik. A mókuskerékből való kilépéshez önbizalomra és külső támogatásra van szükség - így általában csak tudatosan élő felnőttként jön el. Ha egyáltalán eljön. A másik nehézséget a támogató, pszichésen érettebb, vagy legalábbis megfelelő én-tudatossággal rendelkező partner bevonzása - azaz be-nem-vonzása - jelenti; hiszen állandó félelemmel és bűntudattal igencsak nehéz, és nagyban a szerencsén múlik egy ilyen pár meghódítása és megtartása.

Mindazonáltal ezt az ördögi kört lehetséges megtörni - ha nem várunk csodát, ha képesek vagyunk szembesülni, küzdeni, megbocsátani és várni. Úgy gondolom, a pszichés gyógyulás egyik legfőbb eleme a türelem. Alapokig kell rombolnunk egy házat - az énünket, majd újra kell építenünk a kedvünk szerint - úgy, hogy közben benne élünk.
Mindazonáltal ez a küzdelem sokkalta könnyebb, és kevésbé fájó, mint ellenkező esetben a mindennapok kilátástalan harca. Egyszerűbb, hiszen van célunk - szemben a megfelelési kényszerből elkövetett örökös teljesítmény-küzdelemmel. Egyszerűbb, hiszen van vége, ha hosszas munkára is van szükségünk addig - nem úgy, mint a biztonyítási vágy örökös harcának. Egyszerűbb, mert a környezetünk - a pszichésen felnőtt, magas fokú tudatossággal rendelkező környezetünk - jó része társul szegődik mellénk az értelmes, érdemi küzdelemben; egyre több támogatást, segítséget, pozitív visszajelzést kapunk - szemben a mindig elégtelennek érzett sikerélménnyel.
Végül pedig: egyre boldogabbak leszünk, a szó legegyszerűbb, legtisztább értelmében. Könnyebb lesz felkelni reggelente, és könnyebb lesz megvívni a harcokat az élet hatáskörünkön kívül eső nehézségeivel. Amit korábban nem hittünk, hogy lehetséges - a felhőtlen kacagás, önmagunk teljes átadása egy-egy tevékenységnek vagy élvezetnek, a sors igazságtalanságainak egyszerű elviselése - mindennapossá válik.
Kibontakozik egy teljes, és nagybetűs ÉLET. Olyannak, amilyennek csak szeretnénk.

Türelem

Egész nyáron nem találkoztam Lilla barátnőmmel. Amikor augusztus végén újból összefutottunk, együtt vettük nyakunkba a várost kedvenc lakberendezési áruházunk felé tartva.
Először csak - tekintve, hogy nem jött autó - furcsán nézett, amikor kivártam a zöld jelzést a gyalogos-lámpánál, dacára, hogy tudom, ő mindig így tesz. Azután persze az is feltűnt neki a Deák téren, hogy békésen megállok a mozgólépcső felé özönlő tömeg mellett; és kivárom, amíg a legutolsó tétova turista is besorol előttünk. Elvégre nem siettünk sehová. Az már igazán csak hab volt számára a (mandula)tortán, amikor az áruház önkiszolgáló éttermében magunk elé engedtem egy tolakodó hölgyet. Kávézás közben fel is vetette, hogy úgy látja, sokban változtam a pár évvel - akár pár hónappal ezelőtti önmagamhoz képest.

Nyáron egy más világban töltöm az időm nagy részét. Túra- és táborvezetőként az ország egy-egy eldugott szegletében munkálkodom azon, hogy a táborozóim egy lépéssel közelebb kerüljenek a természetes környezetükhöz; alázatot tanuljanak Föld Anyánk kincsei és erői iránt; egyfajta új értékrendet kapjanak a mindennapi élethez is.
Mindennapok...Erről a szórol legtöbbünknek a rohanás, a munka-költségek-feladatok mókuskerék jut eszébe, amiben vajmi kevés a lehetőség a megállásra. Mi általában nem közlekedünk, hanem rohanunk A-ból B-be, természetesen időre. Nem alkotunk a konyhában, hanem összedobunk valami meleg ételt a családnak. Nem megvalósítjuk a terveinket, hanem gyakran tüzet oltunk a határidők eljövetele előtt.
És bosszúsak vagyunk, amikor a postán valaki értetlenkedik előttünk a sorban. Vagy a kasszánál áfás számlát kér. Vagy a metró pár percre megáll a föld alatt. Esetleg a villanyszerelő nem jön időre.
Bosszúsak vagyunk, joggal, hiszen a mi időnknek is ára van - gyakran sokkal magasabb, mint azoké, akik húzzák.

Node! Adott persze egy csomó olyan helyzet is, amikor az idő nem köt minket ennyire szorosan. Talán észre sem vesszük, de sokszor igenis megengedhetünk magunknak egy kis "lazaságot". Egy néhány másodperces tudatos mérlegelés is elég, hogy felmérjük: valóban olyan fontos-e a sietség, hogy rááldozzunk x egységnyi idegfeszültséget, n darab oldalbalökést a mozgólépcsőn, z pár szúrós tekintetet, és még sorolhatnám.
Sokszor adódik helyzet, amiben igenis lelassulhatnánk - csak már észre sem vesszük, észre sem merjük venni. Nehogy éppen most késsünk le valamiről!

Ezután pedig itt vannak a gyerkőcök. Ha szerenének valamit, azt általában azonnal, mindennél jobban akarják, tekintet nélkül a körülményekre, és lehetőségekre. Vajon mondhatjuk-e nekik hitelesen, hogy "Várj egy kicsit!", amikor magunk és képtelenek vagyunk elviselni, amíg az idős néni kikeresi előttünk az aprót?
A rohanás, az azonnali beteljesülés szükségszerűsége nem csak ránk hat - a gyerekekre is akarva-akaratlanul átragad. Látják, hogy mostanság az "itt és most" világát éljük; hogy gyakran fontosabb a mikor, mint a hogyan.

Amikor úgy csoportot kapok, talán az első, amit a tananyagon kívül megtanulnak velem, az a "Wait! (Várj!) szó. Nem kell hosszú percekig kitartaniuk, míg hozzájuk fordulok, elég csak az a néhány pillanatnyi türelem, amíg befejezem az aktuális tevékenységemet: megnézem a másik gyerkőc rajzát, elmesélem, mit fogunk csinálni, elénekeljük a dalt, és a többi. Az első próbálkozások során általában - még magyarul - azt is megbeszéljük, hogy én tuti biztosan oda fogok figyelni, csak előtte még egy kis időre van szükségem.
Amikor a kismanók ráéreznek a dolog ízére - azaz, hogy nem kell harcba szállniuk a többi ingerrel, mert egy kis türelemmel ugyanazt az eredményt érik el - akkor általában már működik a módszer. Please wait a bit! - hangzik, és ők várnak egy picit, amíg rájuk kerül a sor.

Úgy gondolom - bár számomra is nagyon nehéz, és általában csak a természetből visszatérve, még a vidéki élet ütemére élve sikerül pár napig, hétig - nekünk is ezt kellene megtanulnunk. Hogy tudjuk - hogy merjünk várni egy picit.
A villamosra. A nyugdíjas nénire. Az átutalásra. A telefonra. A gyerkőcökre.
Így, és hiszem, hogy csak így vehetjük fel a versenyt a minket is sértő, embertelen hajsza ellen.

Háromig számolok

"Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom." (Ladányi Zoltán)

Ahogy bemutatkozásomban is jeleztem, apró csemeték nyelvtanítójaként rengeteg nevelési, fegyelmezési, gyerkőc-lélektani kérdéssel, problémával, feladattal szembesülök.
Iskolapszichológusként az egyetemen rengeteg hasznos technikát, praktikát tanultam; amelyek minden bizonnyal jól beválnak az iskolás korosztály körében. Nekem azonban - ahogy a kisgyerekes anyukáknak is - ennél sokkal kisebb lurkókkal van rendszerint dolgom.
Szeretem ezt a korosztályt, mert rendkívül nyitottak és kedvesek, működik bennük egyfajta eredendő ártatlanság és kiváncsiság, és időnként olyan magyarázatokkal állnak elő a világ dolgairól, hogy az embert lerázza a székről a nevetés.
Mégis, ezeknek a pöttömöknek a fegyelmezése néha talán nehezebb kérdéseket vet fel, mint az iskolásoké - legalábbis számomra.
Tapasztalatom szerint az óvodás korosztály csínytevései, rosszalkodása általában nem szándékos "rendbontás" eredményei, sokkal inkább egy-egy fizikai igény megnyilvánulása. Ha jó, élvezetes, sok játékkal megsépkelt órát tartok, akkor ennél a korosztálynál még lehetetlenség, hogy a gyerkőcök önszántukból elkezdjenek rendetlenkedni - hiszen a figyelmüket olyasvalami köti le, ami számukra érdekes, mókás, kellemes.
Pontosan emiatt amikor az ovisok elkezdenek az órámon figyelmetlenül viselkedni, az a következőket jelentheti (viszonylag nagy százalékban):

• unalmas számukra az általam felajánlott tevékenység
• fáradtak
• éhesek
• pisilniük kell
• nem aludtak az oviban
• nem voltak kint az udvaron, nem szaladgáltak eleget a nap folyamán

Mindenek előtt feltétlenül az első lehetőséget mérlegelem általában. És bizony előfordul, hogy rádöbbenek: azoknak a gyerkőcöknek akkor és ott nem megfelelő játékot választottam. Ilyenkor következik egy olyasféle gyors váltás, amit a gyereknevelésben talán következetlenségnek neveznénk. Hiszen idomulok ahhoz a "rendbontáshoz", amit a gyerkőcök éppen akkor elkövetnek, és az általuk - vallom, fizikai igényeik alapján - választott tevékenységbe építem be az aktuális angol tananyagot. Ha futnak, fogócskázunk; ha fetrengenek, altatódalt éneklünk.
A többi felmerülő ok esetében is hasonló a megoldás. Az óvodás korosztály, úgy gondolom, a lehető leghálásabb "közönség" és játszótárs, akit csak elképzelhetnénk. Így, ha éhesek, akkor próbálok keríteni egy kéznél lévő gyümölcsöt, melynek jól megtanuljuk a nevét, miközben elmajszoljuk; akinek wc-re kell mennie, azt haladéktalanul kiengedem; aki pedig fáradt, annak azt szoktam javasolni, hogy nyugodtan feküdjön el, és csak figyelje a többieket - ha valami nagyon magával ragadja, úgyis csatlakozni fog. Volt már külön-egyezményem óriási mozgásigényű 4 éves kislánnyal arról, hogy ha futni szeretne, szóljon, én pedig rábólintok, hogy fusson egy kört csendben, aztán térjen vissza az adott feladathoz. Az ovisokkal általában viszonylag jól meg lehet beszélni az ilyesfajta dolgokat.

Amikor azonban a gyerkőcök fáradtak is, nyűgösek is, és éppen bal lábbal keltek fel, előfordul, hogy a szép szó már nem használ - nem tűnnek úgy, mint aki hisz Bennem, és abban, hogy a felmerült igényeikre megoldást találok. Ígyhát sikongatva futkároznak - kielégítendő a mozgásigényüket - függetlenül attól, hogy még 1 percig kellene rám figyelniük, hogy aztán az angolozás részeként rohangálhassunk; akkurátus rendbe rámolják az ülőpárnákat - mondjuk színezés helyett; és még sorolhatnám.
Ennél a korosztálynál azonban ilyenkor - a kérések, javaslatok, rábeszélések és érdeklődés-felkeltők után - maximálisan beválik az én kis "varázsigém". Már angolul is értik, elég csak felemelnem a 3 ujjamat, és elkezdenem visszaszámolni fennhangon: Three, two, one...
Talán a hangsúly teszi, vagy a magyarul is rengetegszer hallott formula; de ezt a gyerkőcök elsőre, azonnal, maradéktalanul megértik.
Még nem gyakran fordult elő velem, hogy "egy"-re nem csücsültek vissza a helyükre a kismanók - de ezekben az esetekben is inkább lassan számoltam.

Van ugyanis egy titkom előttük: fogalmam sincs, hogy mi fog történni, ha "nullá"-ra még nincs rend. Sosem ígértem semmi szankciót erre az esetre. Felteszem a kezem, számolok, és kész, a varázsige működik.
Persze csak addig, amíg nem próbálja ki valamelyik kiváncsi, kalandvágyó 4 éves, hogy mit teszek utána.
Valószínűleg csak állni fogok pár másodpercig bambán, és elkönyvelem, hogy megtörték a varázslatomat.
Addig azonban "vészhelyzetben" igenis használom.

Prológus

Amikor a kezembe kaptam a diplomámat - ezév július 28-án - nem éreztem semmi különöset. Talán közönyös vagyok az intézményes oktatás irányába; mégis úgy gondolom, inkább a gyakorlat teszi. A mestert is, csakúgy, mint a megszerzett cím irányába való óvatos viszonyulást. Minél többet tanulok, annál inkább tisztában vagyok vele, mennyi mindent nem tudok.
Ígyhát - immáron iskolapszichológusként is - egyelőre megmaradtam amellett, amihez - úgy gondolom, úgy is tűnik - értek. Apró ifjoncokat tanítgatok nap mint nap az angol nyelv rejtelmeire; és talán egy kicsit többre, másra is. Az élet íratlan szabályaira, lehetőségeire, szépségére. Legalábbis én így igyekszem.
Így is, nem hivatalosan sokszor, sokan fordulnak hozzám kérdésekkel, kételyekkel, ötletekkel, történetekkel; amelyekre eddig mindig így kezdődött a válasz: "Ezt most nem egy pszichológus mondja, de szerintem..."
Nos - e téren szakmai tapasztalatom nem lévén - úgy gondolom, az itt olvasottakat sem első sorban a pszichológusi oldaláról célszerű szemlélni. Jelen blog gyűjtemény, ötletbazár, tapasztalat-csere, gondolat-megosztás, színtér a tanács-kérésre és -adásra - természetesen tagadhatatlanul egy Helen Doron angoltanár és iskolapszichológus virtuális tollából.
Célom, hogy megkönnyítsem az információ-cserét köztünk; hogy megoszthassam mindazt, amit tudok, és más számára is hasznos lehet; hogy közösséget formáljak; és nem utolsó sorban, hogy kellemes kikapcsolódással szolgáljak azoknak, akik életében hozzám hasonlóan kulcsfontosságú szerep jut a nevelésnek.
Jó olvasgatást, kellemes időtöltést kívánok!