Kisfiúk és kislányok

Világ életemben azt gondoltam, hogy ha majd babám lesz, én kislányt szeretnék. Merthát én is lány vagyok. És azt tudom, hogy milyen. Emlékszem, hogy hogy neveltek, és tudom, hogy mi volt jó, és mit szeretnék majd máshogy csinálni. Tudom, hogy milyen játékokat szerettem, és melyikeket kevésbé. És tudom, hogy hogyan kell wc-be pisilni. Ez persze csak néhány dolog, de az embernek a saját neme valahogy mégis evidens - míg (lehet, hogy csak számomra) - az ellenkező nemű gyermek nevelése, lelkivilága elég talányosnak tűnt.
Ugyanígy működik ez persze a más gyerekével is. A tanítványaim közül is - bár a leginkább meghatározó "barátságok" egy-egy fiúhoz kötnek - eredendően a lányokkal jövök ki jobban, az ő kedélyállapotukat mérem be nagyobb precízitással, és az ő nyelvükön beszélek "gördülékenyebben". És tőlük kapok több poziítv visszajelzést is. Egyszóval: velük van meg jobban a közös hullámhossz.

Pontosan ezért ijedtem meg egy kissé, amikor az idei új csoportjaim között kialakult egy 6-8 évesekből formálódó, 4 fős fiú-csoport. Alapvetően már a korosztály is elgondolkodtató, tekintve, hogy az én tapasztalatom szerint a Helen Doron módszer játékossága az óvodások számára magától értetődő; míg az iskolások számára előfordul, hogy az intézményes oktatáson edződve néha nehezebben emészthető a maga dalaival és mozgásosságával. Ez persze könnyed átmenetet jelent azoknál a gyerkőcöknél, akik ovisként kezték ezzel a módszerrel a nyelvtanulást, így az iskolai rendszer az újdonság számukra - viszont sok esetben rácsodálkozást eredményez azoknál, akik előbb ismerték meg az intézményes oktatás módszereit.
És túllépve ezen a "problémakörön" - ami 4. éve gyakorló Helen Doron tanárként nem jelenthetett akkora nehézséget, csupán elgondolkodtatott - ebben az esetben 4 FIÚRÓL van szó!
Azaz szóba sem jöhet, hogy a "We are friends!" mottóra összeölelkezzen az egész csapat, ahogy az sem, hogy együtt énekeljük az amúgy elég magas hangra megkomponált édes dalocskákat.
Én persze szeretem a fejtörést okozó feladatokat, kihívásokat - így elhatároztam, hogy nem adom fel, és rögtön az első órán megtanítom a "We are friends!"-et, és ráveszem a lurkókat, hogy velem énekeljenek.

Azóta a második órát is megtartottam a társaságnak. Iszonyú klassz pacsikat adnak, jelezvén, hogy barátok vagyunk; és a befogott orrtól torz hangon torkuk szakadtából éneklik velem, hogy "Up and down and turn around...". Csillog a szemükben az érdeklődés és az elégedettség; és a legkisebb is közülük már a második órán közölte az édesanyjával, hogy "Most már egyedül megyek a Vikihez!".
Nekem pedig átértékeldött a nézetem kisfiúkról és kislányokról. Mert lehet, hogy a csajoknak kevesebb a mozgásigénye, és jobban tolerálják a szopránban énekelt gyermekdalokat - a fiúknak viszont gyakrabban vannak formabontó ötleteik, és általában jobban értékelik a humort.
Mindkét nemnek megvan a maga bája - csak fel kell fedezni. És mindkét nemnek megvan a saját nyelve is - csak el kell gondolkozni egy kicsit ahhoz, hogy megértsük.

És ezek után, ha megkérdezik, hogy kisfiút vagy kislányt szeretnék, teljes őszinteséggel fogom tudni széttárni a kezem, és azt mondani: "Mindegy, csak egészséges legyen!".

Kampány

Kedves Olvasók és Idetévedők!
Nemsokára megkezdődik itt a valós "szakmai" közélet.
Nevezetesen nemsokára elkészül a blog plakátja, amit azután el fogok helyezni a megfelelő helyeken - és már csak írnom kell majd, és figyelni az érkező érdeklődőket.
Addig pedig kérlek Titeket: Ne veszítsétek a reményeteket az oldallal kapcsolatban!
Olyan a plakát-nyomtatás is, mint a gyereknevelés. Megkéred a párodat, hogy csak ebben az egyben segítsen, aztán szerencsétlen egyszerűen nem jut el odáig a munkájától. De ígérem, belehúzunk!

A boldogságról

Hiszem, hogy a boldogság képessége eredendően ugyanúgy öröklődik, mint a szemünk színe, vagy a modorunk. Egy gyermek - egy ember élete a fogantatása pillanatában kezdődik (és nem, nem emiatt vagyok abortusz-ellenes) legalább olyan értelemben, hogy az édesanyjával történő eseményeknek, a anyát érő élményeknek ő is tanúja, megélője, részese. Az édesanya szubjektumán szűri át az történéseket - ahogy a táplálékot is ilyen módon kapja. Emiatt úgy gondolom, hogy az édesanya első 9 hónapnyi viszonyulásai az élet dolgaihoz alapjaiban határozzák meg a majdan felnövekvő ember hozzáállását és szemléletét - s ezzel együtt a boldogságra való képességét, "hajlamát" is.
Megrázó, amikor a pszichológus azt kérdezi az ember lányától: "Te tulajdonképpen mikor döntötted el, hogy már nem leszel boldogabb az életben?" Megrázó, mert mindaddig fel sem tűnik az embernek, hogy eldöntötte. Azután, ha végiggondolja, valóban úgy élt addig, mint aki már nem lehet boldogabb. A válaszok, a szembenézés pedig általában a megoldást segítik. Persze szembenézni, megérteni rövidtávon mindig nehezebb, mint elsiklani a dolog fölött.
Ha az ember magzat korában úgy dönt: ő értéktelen, vagy mások kínjának, gondjának a forrása - nem kell ehhez szívtelen, nemtörődöm édesanya - elég a rossz gazdasági helyzet, családi problémák, létbizonytalanság, betegség, akármi - az tengernyi frusztrációhoz vezet a későbbiekben. Az iskolában nem érti, miért nem elégedett soha önmagával - dacára, hogy minden társánál jobban teljesít. A barátok csak úgy zsonganak körülötte - mégis magányos, nem találja a helyét. A párkapcsolatokban sosem elégedett, kiegyensúlyozott; hiszen minduntalan azt érzi, egy másik ember nem lehet boldog egy ilyen közeli, szimbiotikus kapcsolatban vele - ahogy az édesanyát sem érezte annak még a pocakból.
Felismerni sem egyszerű egy berögződött visekedés- és gondolkodás-mintát - még kevésbé egyszerű változtatni is rajta. Hosszú évek önmagunk által bevonzott élményei, tapasztalatai fals igazolást jelenthetnek a működésmódunkra - így a változás veszélyesnek és ésszerűtlennek tűnik. A mókuskerékből való kilépéshez önbizalomra és külső támogatásra van szükség - így általában csak tudatosan élő felnőttként jön el. Ha egyáltalán eljön. A másik nehézséget a támogató, pszichésen érettebb, vagy legalábbis megfelelő én-tudatossággal rendelkező partner bevonzása - azaz be-nem-vonzása - jelenti; hiszen állandó félelemmel és bűntudattal igencsak nehéz, és nagyban a szerencsén múlik egy ilyen pár meghódítása és megtartása.

Mindazonáltal ezt az ördögi kört lehetséges megtörni - ha nem várunk csodát, ha képesek vagyunk szembesülni, küzdeni, megbocsátani és várni. Úgy gondolom, a pszichés gyógyulás egyik legfőbb eleme a türelem. Alapokig kell rombolnunk egy házat - az énünket, majd újra kell építenünk a kedvünk szerint - úgy, hogy közben benne élünk.
Mindazonáltal ez a küzdelem sokkalta könnyebb, és kevésbé fájó, mint ellenkező esetben a mindennapok kilátástalan harca. Egyszerűbb, hiszen van célunk - szemben a megfelelési kényszerből elkövetett örökös teljesítmény-küzdelemmel. Egyszerűbb, hiszen van vége, ha hosszas munkára is van szükségünk addig - nem úgy, mint a biztonyítási vágy örökös harcának. Egyszerűbb, mert a környezetünk - a pszichésen felnőtt, magas fokú tudatossággal rendelkező környezetünk - jó része társul szegődik mellénk az értelmes, érdemi küzdelemben; egyre több támogatást, segítséget, pozitív visszajelzést kapunk - szemben a mindig elégtelennek érzett sikerélménnyel.
Végül pedig: egyre boldogabbak leszünk, a szó legegyszerűbb, legtisztább értelmében. Könnyebb lesz felkelni reggelente, és könnyebb lesz megvívni a harcokat az élet hatáskörünkön kívül eső nehézségeivel. Amit korábban nem hittünk, hogy lehetséges - a felhőtlen kacagás, önmagunk teljes átadása egy-egy tevékenységnek vagy élvezetnek, a sors igazságtalanságainak egyszerű elviselése - mindennapossá válik.
Kibontakozik egy teljes, és nagybetűs ÉLET. Olyannak, amilyennek csak szeretnénk.

Türelem

Egész nyáron nem találkoztam Lilla barátnőmmel. Amikor augusztus végén újból összefutottunk, együtt vettük nyakunkba a várost kedvenc lakberendezési áruházunk felé tartva.
Először csak - tekintve, hogy nem jött autó - furcsán nézett, amikor kivártam a zöld jelzést a gyalogos-lámpánál, dacára, hogy tudom, ő mindig így tesz. Azután persze az is feltűnt neki a Deák téren, hogy békésen megállok a mozgólépcső felé özönlő tömeg mellett; és kivárom, amíg a legutolsó tétova turista is besorol előttünk. Elvégre nem siettünk sehová. Az már igazán csak hab volt számára a (mandula)tortán, amikor az áruház önkiszolgáló éttermében magunk elé engedtem egy tolakodó hölgyet. Kávézás közben fel is vetette, hogy úgy látja, sokban változtam a pár évvel - akár pár hónappal ezelőtti önmagamhoz képest.

Nyáron egy más világban töltöm az időm nagy részét. Túra- és táborvezetőként az ország egy-egy eldugott szegletében munkálkodom azon, hogy a táborozóim egy lépéssel közelebb kerüljenek a természetes környezetükhöz; alázatot tanuljanak Föld Anyánk kincsei és erői iránt; egyfajta új értékrendet kapjanak a mindennapi élethez is.
Mindennapok...Erről a szórol legtöbbünknek a rohanás, a munka-költségek-feladatok mókuskerék jut eszébe, amiben vajmi kevés a lehetőség a megállásra. Mi általában nem közlekedünk, hanem rohanunk A-ból B-be, természetesen időre. Nem alkotunk a konyhában, hanem összedobunk valami meleg ételt a családnak. Nem megvalósítjuk a terveinket, hanem gyakran tüzet oltunk a határidők eljövetele előtt.
És bosszúsak vagyunk, amikor a postán valaki értetlenkedik előttünk a sorban. Vagy a kasszánál áfás számlát kér. Vagy a metró pár percre megáll a föld alatt. Esetleg a villanyszerelő nem jön időre.
Bosszúsak vagyunk, joggal, hiszen a mi időnknek is ára van - gyakran sokkal magasabb, mint azoké, akik húzzák.

Node! Adott persze egy csomó olyan helyzet is, amikor az idő nem köt minket ennyire szorosan. Talán észre sem vesszük, de sokszor igenis megengedhetünk magunknak egy kis "lazaságot". Egy néhány másodperces tudatos mérlegelés is elég, hogy felmérjük: valóban olyan fontos-e a sietség, hogy rááldozzunk x egységnyi idegfeszültséget, n darab oldalbalökést a mozgólépcsőn, z pár szúrós tekintetet, és még sorolhatnám.
Sokszor adódik helyzet, amiben igenis lelassulhatnánk - csak már észre sem vesszük, észre sem merjük venni. Nehogy éppen most késsünk le valamiről!

Ezután pedig itt vannak a gyerkőcök. Ha szerenének valamit, azt általában azonnal, mindennél jobban akarják, tekintet nélkül a körülményekre, és lehetőségekre. Vajon mondhatjuk-e nekik hitelesen, hogy "Várj egy kicsit!", amikor magunk és képtelenek vagyunk elviselni, amíg az idős néni kikeresi előttünk az aprót?
A rohanás, az azonnali beteljesülés szükségszerűsége nem csak ránk hat - a gyerekekre is akarva-akaratlanul átragad. Látják, hogy mostanság az "itt és most" világát éljük; hogy gyakran fontosabb a mikor, mint a hogyan.

Amikor úgy csoportot kapok, talán az első, amit a tananyagon kívül megtanulnak velem, az a "Wait! (Várj!) szó. Nem kell hosszú percekig kitartaniuk, míg hozzájuk fordulok, elég csak az a néhány pillanatnyi türelem, amíg befejezem az aktuális tevékenységemet: megnézem a másik gyerkőc rajzát, elmesélem, mit fogunk csinálni, elénekeljük a dalt, és a többi. Az első próbálkozások során általában - még magyarul - azt is megbeszéljük, hogy én tuti biztosan oda fogok figyelni, csak előtte még egy kis időre van szükségem.
Amikor a kismanók ráéreznek a dolog ízére - azaz, hogy nem kell harcba szállniuk a többi ingerrel, mert egy kis türelemmel ugyanazt az eredményt érik el - akkor általában már működik a módszer. Please wait a bit! - hangzik, és ők várnak egy picit, amíg rájuk kerül a sor.

Úgy gondolom - bár számomra is nagyon nehéz, és általában csak a természetből visszatérve, még a vidéki élet ütemére élve sikerül pár napig, hétig - nekünk is ezt kellene megtanulnunk. Hogy tudjuk - hogy merjünk várni egy picit.
A villamosra. A nyugdíjas nénire. Az átutalásra. A telefonra. A gyerkőcökre.
Így, és hiszem, hogy csak így vehetjük fel a versenyt a minket is sértő, embertelen hajsza ellen.

Háromig számolok

"Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom." (Ladányi Zoltán)

Ahogy bemutatkozásomban is jeleztem, apró csemeték nyelvtanítójaként rengeteg nevelési, fegyelmezési, gyerkőc-lélektani kérdéssel, problémával, feladattal szembesülök.
Iskolapszichológusként az egyetemen rengeteg hasznos technikát, praktikát tanultam; amelyek minden bizonnyal jól beválnak az iskolás korosztály körében. Nekem azonban - ahogy a kisgyerekes anyukáknak is - ennél sokkal kisebb lurkókkal van rendszerint dolgom.
Szeretem ezt a korosztályt, mert rendkívül nyitottak és kedvesek, működik bennük egyfajta eredendő ártatlanság és kiváncsiság, és időnként olyan magyarázatokkal állnak elő a világ dolgairól, hogy az embert lerázza a székről a nevetés.
Mégis, ezeknek a pöttömöknek a fegyelmezése néha talán nehezebb kérdéseket vet fel, mint az iskolásoké - legalábbis számomra.
Tapasztalatom szerint az óvodás korosztály csínytevései, rosszalkodása általában nem szándékos "rendbontás" eredményei, sokkal inkább egy-egy fizikai igény megnyilvánulása. Ha jó, élvezetes, sok játékkal megsépkelt órát tartok, akkor ennél a korosztálynál még lehetetlenség, hogy a gyerkőcök önszántukból elkezdjenek rendetlenkedni - hiszen a figyelmüket olyasvalami köti le, ami számukra érdekes, mókás, kellemes.
Pontosan emiatt amikor az ovisok elkezdenek az órámon figyelmetlenül viselkedni, az a következőket jelentheti (viszonylag nagy százalékban):

• unalmas számukra az általam felajánlott tevékenység
• fáradtak
• éhesek
• pisilniük kell
• nem aludtak az oviban
• nem voltak kint az udvaron, nem szaladgáltak eleget a nap folyamán

Mindenek előtt feltétlenül az első lehetőséget mérlegelem általában. És bizony előfordul, hogy rádöbbenek: azoknak a gyerkőcöknek akkor és ott nem megfelelő játékot választottam. Ilyenkor következik egy olyasféle gyors váltás, amit a gyereknevelésben talán következetlenségnek neveznénk. Hiszen idomulok ahhoz a "rendbontáshoz", amit a gyerkőcök éppen akkor elkövetnek, és az általuk - vallom, fizikai igényeik alapján - választott tevékenységbe építem be az aktuális angol tananyagot. Ha futnak, fogócskázunk; ha fetrengenek, altatódalt éneklünk.
A többi felmerülő ok esetében is hasonló a megoldás. Az óvodás korosztály, úgy gondolom, a lehető leghálásabb "közönség" és játszótárs, akit csak elképzelhetnénk. Így, ha éhesek, akkor próbálok keríteni egy kéznél lévő gyümölcsöt, melynek jól megtanuljuk a nevét, miközben elmajszoljuk; akinek wc-re kell mennie, azt haladéktalanul kiengedem; aki pedig fáradt, annak azt szoktam javasolni, hogy nyugodtan feküdjön el, és csak figyelje a többieket - ha valami nagyon magával ragadja, úgyis csatlakozni fog. Volt már külön-egyezményem óriási mozgásigényű 4 éves kislánnyal arról, hogy ha futni szeretne, szóljon, én pedig rábólintok, hogy fusson egy kört csendben, aztán térjen vissza az adott feladathoz. Az ovisokkal általában viszonylag jól meg lehet beszélni az ilyesfajta dolgokat.

Amikor azonban a gyerkőcök fáradtak is, nyűgösek is, és éppen bal lábbal keltek fel, előfordul, hogy a szép szó már nem használ - nem tűnnek úgy, mint aki hisz Bennem, és abban, hogy a felmerült igényeikre megoldást találok. Ígyhát sikongatva futkároznak - kielégítendő a mozgásigényüket - függetlenül attól, hogy még 1 percig kellene rám figyelniük, hogy aztán az angolozás részeként rohangálhassunk; akkurátus rendbe rámolják az ülőpárnákat - mondjuk színezés helyett; és még sorolhatnám.
Ennél a korosztálynál azonban ilyenkor - a kérések, javaslatok, rábeszélések és érdeklődés-felkeltők után - maximálisan beválik az én kis "varázsigém". Már angolul is értik, elég csak felemelnem a 3 ujjamat, és elkezdenem visszaszámolni fennhangon: Three, two, one...
Talán a hangsúly teszi, vagy a magyarul is rengetegszer hallott formula; de ezt a gyerkőcök elsőre, azonnal, maradéktalanul megértik.
Még nem gyakran fordult elő velem, hogy "egy"-re nem csücsültek vissza a helyükre a kismanók - de ezekben az esetekben is inkább lassan számoltam.

Van ugyanis egy titkom előttük: fogalmam sincs, hogy mi fog történni, ha "nullá"-ra még nincs rend. Sosem ígértem semmi szankciót erre az esetre. Felteszem a kezem, számolok, és kész, a varázsige működik.
Persze csak addig, amíg nem próbálja ki valamelyik kiváncsi, kalandvágyó 4 éves, hogy mit teszek utána.
Valószínűleg csak állni fogok pár másodpercig bambán, és elkönyvelem, hogy megtörték a varázslatomat.
Addig azonban "vészhelyzetben" igenis használom.

Prológus

Amikor a kezembe kaptam a diplomámat - ezév július 28-án - nem éreztem semmi különöset. Talán közönyös vagyok az intézményes oktatás irányába; mégis úgy gondolom, inkább a gyakorlat teszi. A mestert is, csakúgy, mint a megszerzett cím irányába való óvatos viszonyulást. Minél többet tanulok, annál inkább tisztában vagyok vele, mennyi mindent nem tudok.
Ígyhát - immáron iskolapszichológusként is - egyelőre megmaradtam amellett, amihez - úgy gondolom, úgy is tűnik - értek. Apró ifjoncokat tanítgatok nap mint nap az angol nyelv rejtelmeire; és talán egy kicsit többre, másra is. Az élet íratlan szabályaira, lehetőségeire, szépségére. Legalábbis én így igyekszem.
Így is, nem hivatalosan sokszor, sokan fordulnak hozzám kérdésekkel, kételyekkel, ötletekkel, történetekkel; amelyekre eddig mindig így kezdődött a válasz: "Ezt most nem egy pszichológus mondja, de szerintem..."
Nos - e téren szakmai tapasztalatom nem lévén - úgy gondolom, az itt olvasottakat sem első sorban a pszichológusi oldaláról célszerű szemlélni. Jelen blog gyűjtemény, ötletbazár, tapasztalat-csere, gondolat-megosztás, színtér a tanács-kérésre és -adásra - természetesen tagadhatatlanul egy Helen Doron angoltanár és iskolapszichológus virtuális tollából.
Célom, hogy megkönnyítsem az információ-cserét köztünk; hogy megoszthassam mindazt, amit tudok, és más számára is hasznos lehet; hogy közösséget formáljak; és nem utolsó sorban, hogy kellemes kikapcsolódással szolgáljak azoknak, akik életében hozzám hasonlóan kulcsfontosságú szerep jut a nevelésnek.
Jó olvasgatást, kellemes időtöltést kívánok!