Egészséges önbizalom

Van egy tanítványom. Hívjuk őt - személyiségi jogainak védelmében - Kittinek (amilyen nevű tanítványom meg jelenleg nincs). Kitti nagyon helyes, értelmes kislány, korához képest önálló, amúgy csinos, helyes. Az órákon az édesanyja nélkül van bent, nagyon aktívan részt vesz, mindenre rávágja a választ - akkor is, ha az történetesen nem helyes. És amikor az éneklésre kerül a sor...Kitti torka szakadtából fújja az összes dalt - iszonyú fejhangon, és néha elég hamisan. Nincs ezzel baj - néha összenézünk, és mosolygunk a bent lévő anyukákkal, és előfordul, hogy megkérem Kittit: hagyja a többieket is szóhoz jutni.
Ugyanebbe a csoportba jár egy kisfiú is. Nevezzük őt - személyiségi jogainak védelmében - Bencének (ilyen nevű tanítványom szintén nincs). Bence nagyon okos kisfiú, szeret angolra járni, és jól láthatóan hallgatja is otthon a hang-anyagot, mert a kérdésekre általában tudja a választ. A dalokat is ismeri, tudja, mikor mit kell tenni, mutatni, mondani. Bence mindemellett csak az édesanyjával hajlandó bejönni az órára, és a kérdéseimre 10-ből 9-szer suttogva válaszol. Nincs ezzel baj - van, hogy én is már suttogva kérdezek, ezzel legalizálva, játékká téve ezt a szokását.
Szintén ebbe a csoportba jár mégegy kislány. Legyen a neve Melinda - személyiségi jogainak védelmében (nincs Melinda a jelenlegi praxisomban). Melinda ugyanolyan lelkes, mint Kitti; következetesen hallgatja az otthoni CD-t, ahogy mindkét fenti gyerkőc teszi. Kristálytiszta hangon énelkli a dalokat. Általában akkor válaszol, ha őt kérdezik. Akkor viszont helyesen, teljes mondatban, néha olyan kifejezéseket is használva, amiket nem én tanítottam neki. Helyes, kedves, hagyja a többieket is szóhoz jutni. Mindemellett ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes angol órán jelen legyen - még akkor is, ha ehhez vidékről kell visszautazniuk Budapestre. Nincs is ezzel baj - örülnék, ha minden egyes család ennyire komolyan venné a közös célkitűzést.

Úgy gondolom, hogy a fent leírt gyerkőcök mindegyike sikeres, elégedett felnőtté válik majd egykor (úgy 15-20 év múlva). Mindnyájukban megvannak a szükséges képességek, készségek; a kedvesség, az ész, az akaraterő, és még sorolhatnám.
A következtetést - ami nemsokára következik - nem róluk szeretném levonni; hanem az általuk olyan jól képviselt viselkedésformák felnőtt megjelenési formáiról, ami esetükben még egyáltalán nem végleges hozzáállás, kialakult állapot; felnőttként azonban az egész életet meghatározó tényező lehet.

A Kittihez hasonlóan viselkedő felnőttek tökéletesen elégedettek magukkal. Tudják, hogy szépek, okosan és tehetségesek; úgy gondolják, hogy a bájukkal bárkit elvarázsolhatnak; magabiztosan állnak ki a véleményük mellett - legyen az jól alátámasztott, vagy kevésbé stabil. Ők általában képesek az érvényesülésre - legalábbis bármit érnek el, azt így élik meg; még akkor is, ha közben lehet, hogy a fél világ rajtuk nevet. Számukra viszont egyáltalán nem ez a lényeg. Ők maguk ugyanis mindig sikeresnek és nagyszerűnek érzik magukat. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert ha baj is éri őket, azt a tökéletlen, vagy irigy környezetnek tulajdonítják. Vidám életük van, és távol áll tőlük a depresszió.
Azok a felnőttek, akik Bencéhez hasonlóan működnek, általában korántsem ilyen felhőtlen életnek néznek elébe. Bár megvan a teheségük és a rátermettségük a feladatokhoz, nem tudják igazán jól "eladni magukat", "megcsinálni a szerencséjüket". Abban is bizonytalannak tűnnek, amiben biztosak; és nagyon tiszteletreméltó módon csakis amellé állnak oda teljes mellszélességgel, amit 100%-ig tudnak, és begyakoroltak. Az önéletrajzuk általában szerény; a személyes találkozás, beszélgetés velük gyakran hoz pozitív meglepetéseket. Kellemes, kedves, figyelmes, intelligens emberek - és néha komolyan elgondolkozunk, hogy vajon miért nem vitték sokra. Talán azért, mert ők akkor sem emelik fel a hangjukat, amikor kifejezetten ez a feladat.
Úgy gondolom, a fenti példa-gyerkőcök közül Melinda az, akinek egészséges önbizalma van. Akkor szól, ha kérdezik; akkor viszont tisztán, érthetően, és helyesen. Az ilyen felnőttek is általában felismerik, melyik a megfelelő hangnem, melyik a megfelelő pillanat - és csak ekkor lépnek, ekkor szólnak; ekkor viszont elbűvölnek mindenkit, aki a környezetükben van. Tudják, mit akarnak, és azt kellő rátermettséggel is kivitelezik; az akadályokat könnyedén veszik, a kiszabott út részeként tekintik. Egészséges mértékű önkritikával rendelkeznek, képesek felismerni a saját hibáikat - mindemellett nem akarnak mindenki hibáiért felelősséget vállalni. Bár az életük kevésbé felhőtlen, mint a Kitti-féle önbizalom-guruknak, általában köztiszteletnek örvendenek, gyakran kérik a tanácsukat, elismerően nyilatkoznak róluk. Tudnak belevágni valamibe - de a kellő pillanatban fel is tudják adni. Úgy halnak meg, hogy bár tudják, hogy nem ők a világ urai - abban viszont biztosak lehetnek, hogy 100%-ban önmaguk urai; és ez nekik bőven elég.

Érdekes ezeket a típusokat megfigyelni felnőttön, gyereken. Úgy gondolom, sosem az a nagyobb probléma, amikor önbizalomból túl sok van - inkább az, ha túl kevés. Éppen emiatt a nyelviskolában is mindig arra buzdítom a szülőket: ne akadjanak fent azon, ha egy gyerkőc hamisan énekel, vagy helytelenül válaszol.
Örüljünk inkább annak, hogy beszél. Hogy kifejezi önmagát. Hogy képes megbízni abban, amit önmaga létrehoz.
Úgy gondolom, többek között ez is a boldog élet kulcsa.

Alapvető készségek

Úgy érzem, a fenti címszó alatt az évek változásával, nemzedékek felnövésével, globalizációval, miegymással párhuzamosan alakul, hogy mit értünk.

Ősanyáink, ősapáink korában egy gyerkőc a szociális lét keretei között - szerintem - elsők között tanulta meg, hogy hogyan vigyázzon magára; azaz hogyan ismerje fel a veszélyforrásokat, hogyan tájékozódjon, hogyan reagáljon vészhelyzetben, hogyan oldjon meg problémákat önállóan.

A ma gyermeke azonban ezekkel a készségekkel gyakran homlokegyenest ellenkező elvárásokkal találja szemben magát, amikor egy közösségben érvényesülni akar. Ismernie kell legalább 16 féle rajzfilm figurát, és virtuális sorsuk virtuális alakulását. Rendelkeznie kell a nemének megfelelő aktuálisan divatos szereplők képével ellátott ruhaneműkkel. Fel kell tudnia hívni magára a figyelmet a hasonló babérokra pályázó testvérek, kortársak között - ugyanakkor jókor, jó ütemben kell beleolvadnia a tömegbe. Jól kell tudnia reagálni a kortárs agresszióra és rengeteg számára a feldolgozhatóság határain kívül eső ingerekre (erőszak, szex, csokimikulás a boltban, válás, kulturális különbségek).

Úgy gondolom, hogy ezeknek a készségeknek a szellemi és lelki erőforrás-igénye messze meghaladja az evolúciósan kifejlődött alapvető képességekét. Olyan empátiával és stratégiai érzékkel, olyan szociális készséggel és emberismerettel, valamint olyan erős hárító mechanizmusokkal kell rendelkezniük ezeknek a pöttömöknek, amik mellett eltörpül az ősök nyomolvasása, tájékozódása. Nekik egy olyan virtuális dzsungelben kell utat találniuk, ahol a csapda nem egy sötét verem, hanem gyakran az óvodástárs érzelmi manipulációja; és ahol az esküdt ellenség nem a kardfogú tigris, hanem nagyon gyakran a kétarcú, kétszínű felnőttek. A tényezők nem kiszámíthatók, a tetteknek előre nem látható következményei lehetnek a külvilág szeszélyei szerint. A mai gyerekek világa nagyon gyakran egy - lelki értelemben - nem biztonságos világ.

Sokszor saját magam intem körültekintésre, okítom fegyelemre és együttérzésre a velem kapcsolatba kerülő óvodásokat, kisiskolásokat. Morgolódom, hogy nem néznek az orruk elé, és felbuknak a cipőfűzőjükben; nem tudják egyedül kifújni az orrukat, betűrni a derekukat, megtölteni a poharukat. Zsörtölődöm, hogy nem tudják kezelni a dühüket és a csalódottságukat; hogy nem tudnak várni, se kompromisszumot kötni.

Mindemellett, elgondolkozva a fentieken, a mai gyerekeknek koránt sincs egyszerű dolga, könnyű útja. És - a folyamat mélyére nézve - meg tudom érteni, hogy miért nem néznek előre az utcán: egyszerűen annyi információt kell nap-mint-nap begyűjteniük a későbbi boldogulás érdekében, hogy folyamatosan pásztázzák ezekért a környezetet. És közben lehetséges, hogy lelépnek az autó elé a járdáról. Sajnos ezeknek az információknak ez az ára.

Meg tudom érteni azt is, hogy nem önállóak. Hiszen nagyon sok szülő irgalmatlanul elfoglalt. Az alapvető szükségletek kielégítése ugyanakkor kötelessége. A derék-betűrés, orr-kifújás, pohár-megtöltés tehát az együtt töltött percek számát növeli, az anyai-apai gondoskodás érzését erősíti a lurkókban - amiben, sajnos gyakran a gazdasági körülmények miatt nem mindig dúskálnak.

Az indulatok kontrollját pedig sok esetben nem tanulják meg. Napjaink társadalmában ez nem is feltétlenül minősül adaptívnak, azaz a túléléshez szükségesnek. Mást látunk a TV-ben, mást tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Az erőszakos, az agresszív, a nagyhangú, a könyöklő sokkal nagyobb eséllyel érvényesül, mint csendes és visszafogott társai. A gyerekek pedig könnyen megtanulják a gyors haszonra vivő mintát. Nem róhatjuk fel nekik ezt sem.

Mindent összegezve: kicsit sajnálom a mai gyerekeket. Amiért nem futkoshatnak gondtalanul a friss levegőn, ahol csak arra kell ügyelniük, hogy ne bántsák meg a barátaikat, és ne tévedjenek el messzire az otthonuktól. Az ő világuk bizonyos szempontból sokkal szövevényesebb, mint egy ős-erdő; és sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy kardfogú tigris.

Ezek a veszélyek ugyanis sokszor rejtve, "báránybőrbe bújva" jelentkeznek, és az ártalmas hatásuk csak később mutatkozik, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan.

Sajnos társadalmi szinten csak egy globális változás, fordulat, felismerés segíthetne ezen a helyzeten. Lokálisan pedig sokat tehetünk azzal, ha türelmesek vagyunk ezekkel a - mi szemünkkel - kicsit koravén, kicsit szétszórt, néhol komolykodó, néhol iszonyúan kajla nemzedékkel.

Hiszen a problémáról magáról messze nem ők tehetnek. Ők csupán - jó túlélők módjára - alkalmazkodnak a körülményekhez.

Gyerekekkel - elmúlásról

Halottak napja van. A családi hagyomány értelmében sokan kimegyünk a temetőbe, így vagy úgy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről.

Úgy gondolom, ha vannak a gyerekekkel nehezen feldolgozható témák, akkor a halál, az elmúlás teljes mértékben ilyen. Sokan felnőttként sem tudunk megbarátkozni a gondolattal: az életnek egyszer vége szakad, vannak történések, amik megváltoztathatatlanok, visszafordíthatatlanok. A megütközésünk jogos: ez a tény - mindaddig, amíg mi magunk élünk, létezünk, és teszünk a dolgokért vagy ellenük - szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

Méginkább érvényes ez a gyerekekre, akik - szerencsés esetben - nálunk is kevesebb tapasztalattal rendelkeznek az elmúlásról, az örökre szóló változásokról. Az Ő életük színtere nagyon gyakran a játék, a mese, ahol a békából varázsütésre lesz királyfi, és ahol a pöttöm gazdi sírására azon nyomban előkerül az elkóborolt kutyus. Számukra a halálnak még nincs realitása - egyenértékű számukra azzal, hogy valaki elutazott egy messzi országba, ahonnan soha nem tér vissza.

Emiatt a gyerekek - úgy gondolom - úgy fognak viszonyulni az elmúlás tényéhez és problémaköréhez, ahogyan azt tőlünk, felnőttektől látják. Ez persze óriási, és gyakran vállalhatatlan felelősséget helyez az éppen gyászoló, emiatt sokkal gyengébb, sérülékenyebb szülők vállára. Jelen írásomban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy semmiképpen nem szeretném, ha az itt olvasottak miatt bárki rosszul, hibásnak érezné magát visszamenőleg. A gyászmunka számunkra is komoly feladat - emiatt pedig akaratlanul is csökken a körültekintésünk azügyben, hogy mit tapasztalnak meg a gyermekeink belőle. Mindemellett szeretném megosztani a gondolataimat a témában - remélve, hogy a későbbiekben valakinek még a hasznára válik.

Véleményem szerint a legjobb, amit ebben a kényes kérdésben tehetünk, hogy hitelesek maradunk a gyermekeink előtt. Sírunk, amikor annak érezzük szükségét, megéljük saját érzéseinket. A gyerekeknek iszonyú pontos szenzoraik vannak a körülöttük lévő feszültségekre - így hát a magunkba fojtott könnyekkel, és "felragasztott" mosolyokkal csakis azt érjük el, hogy érezni fogják, hogy valami baj van - ugyanakkor fogalmuk sem lesz a probléma forrásáról; emiatt félni, szorongani fognak.

Sokkal előrébb vivő számukra és számunkra is, hogyha nem kerítünk nagy feneket azoknak a természetes érzéseknek, amik a gyászunk révén időnként a hatalmukba kerítenek. Mindemellett szeretném kiemelni annak a fontosságát is, hogy a gyerekek tudhassák, hogy mi zajlik bennünk éppen. Ha mi magunk képtelenek vagyunk nekik elmondani, miért hüppögünk, amikor a piacon meglátunk egy csokor búzavirágot, akkor kérjük ebben a párunk segítségét.

Fontos az egyszerűség. Nem szükséges a kicsiknek bonyolultan körülírni a dolgot. Maximálisan elég egyszerű szavakkal, számukra is érthető érzésekkel, hasonlatokkal elmagyarázni, hogy mit is él meg éppen Anyu vagy Apu. Például így: "Anyu azért sír, mert erről a virágról eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, hogyha az Anyukája most is vele lehetne." A magam részéről odafigyelnék arra is, hogy a pozitív érzések irányából fogjuk meg a dolgot, azaz a "milyen kár, hogy már nem lehet velünk" helyett inkább a "milyen jó volna, ha itt lenne" kifejezést használjuk - ugyanis ezzel is a pozitív hozzáállást, a konstruktív, előre tekintő szemléletet sugalljuk a gyerkőcöknek.

Abban az esetben, ha a családban haláleset történik, szintén hasonló hozzáállást javasolnék. A hitelesen megélt saját érzelmek, a gyerekeknek szánt egyszerű és spontán magyarázatok, a kérdéseikre adott őszinte válasz - és végül: az ő érzelmeik elfogadása és megértése átsegítheti a családot egy-egy nehéz időszakon. Természetesen a gyerekeknek is fájdalmat okoz egy-egy szerettük elveszítése. Ez teljesen természetes. Számukra is meg kell hagynunk a gyász idejét, megélésének lehetőségét.

Ami viszont nagyon fontos: hogy ne féljenek, ne szorongjanak a haláltól; ne legyen ez számukra egy olyan misztikus erő, ami bárkit, bármikor elragadhat közülünk. Sokkal nagyobb szolgálatot teszünk Nekik, hogyha az elmúlásról úgy beszélünk, mint teljesen természetes dologról - a születésről, az alvásról, az evésről, vagy idővel a szerelmeskedésről -, mint az élet velejárójáról, végkifejletéről.

És ha megkérdezik, mi történik utána, nekünk pedig nincs kialakult nézetünk arról, hogy mi a válasz erre a kérdésre, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy senki sem tudja biztosan. Néhányan abban hisznek, hogy az emberek lelke újászületik; mások úgy gondolják, hogy létezik egy Mennyország, ahol boldogan töltik az idejüket a halott szeretteink. Vannak indiánok, akik szerint a csillagok lyukak az égen, amiken keresztül a régiek néznek le a Földre, és figyelik, hogy mit csinálunk, hogyan élünk. Ezer-meg-ezer mese szól az elmúlás titkairól - egy azonban biztos: amíg szeretettel emlékezünk a szeretteinkre; amíg emlegetjük őket; meséljük a történeteiket; nevetünk, vagy elgondolkodunk a mondásaikon; addig velünk élnek, mellettünk vannak a mindennapokban, és segítenek minket egy-egy nehéz helyzetben.

A gyerekek jobban megértik ezt, mint gondolnánk. Azzal pedig, ha a halál, és az elhunytak tabuvá tétele helyett vidám, kedves emlékezésre, beszélgetésre buzdítjuk őket, megkönnyítjük számukra mind a gyász folyamatát - mind pedig az elmúlás tényének megértését és elfogadását. Ami - valljuk be - mindannyiunk számára így, okosan, felnőtt fejjel is nagyon nehéz.