"De hiszen gyerek még!"

Sokat írtam már arról, miért is, hogyan is igyekszem egyenlő mércével mérni felnőttet és gyereket; önmagamat, és a nálamnál kisebbeket, fiatalabbakat.
Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.

Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
 
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.

A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...

Hogyan váljunk rossz pedagógussá?

Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Front

Nálunk, a családomban gyakran elhangzott: "Front van." Édesanyám vásott kölyök volt boldogult ifjúságában, és egy-két végtagját elegendő alkalommal eltörte, összezúzta ahhoz, hogy azok - az akkori orvostudomány fejlett munkáját dicsérve - a mai napig hasogassanak, ha változik az időjárás.
Hittem is meg nem is az efféle béka-módi időjóslásban; azután én is kellő alkalommal és intenzitással kísértettem a Sorsomat ahhoz, hogy nekem is legyen egy szép, varrott heg a térdem fölött. Ha nem is a frontra, ez a seb a hőmérséklet-változásra volt évekig érzékeny; hidegben belilult, mint a gyerekek szája a medencében.

Amikor a nyelviskolás praxisomban először hallottam a katasztrofális magatartásra magyarázatul, hogy "Front van.", be kell vallanom, égnek állt a hajam. Arra gondoltam - nézzétek el nekem, alig voltam 20 - a franckarikáért menti ki valaki a gyerekét - és saját nevelését - ilyen átlátszó érvvel?!
Azután néhány évnyi tapasztalattal és bölcsességgel lettem gazdagabb. Ma már nem csak, hogy hiszek a fronthatásban, de fel is ismerem azt. Amikor az angolórán mindenki körbe-körbe kíván szaladni, mutathatok bármi izgalmasat, érdekeset, ízleteset (!); amikor a ricsajt már a táborvezetésben edződött hangszálaim sem tudják túlharsogni; biztos mosollyal tárom szét a karom, és közlöm a jelen lévő, álmélkodó édesanyákkal: "Front van." Ők pedig megkönnyebbülve bólogatnak, hogy nem az ő gyereküket, nem az ő nevelésüket teszem felelőssé a káoszért.

Holnapra ígérik a melegfront érkezését.
Már előre félek.
:)