Eltelt egy fél év bejegyzés nélkül. Kicsit sajnálom - viszont annál több tapasztalatot gyűjtöttem azóta a gyakorlatban is - gyerekek terén.
Egy ideje saját falmászó edzést vezetek, gyerekeknek, kamaszoknak. Nem én akartam így - mondhatni "így alakult"; de nagyon örülök neki, és büszke vagyok mind a programra - mind a gyerkőcökre.
És meglepődve tapasztalom, hogy egy szabadidős tevékenység, egy közös, vezetett sportolás mennyire más hangulattal, dinamikával, hatással bír, mint például (vegyük a saját tapasztalatot) egy közös nyelvóra.
A sportnak - még ha nem is csapat sport - valóban közösség-formáló ereje van; korra, nemre, "pozícióra" való tekintet nélkül. Álmélkodva tapasztalom, hogy a kamaszok milyen készségesen segítik a felszerelés megfelelő felvételében (cirka 5-6 évvel) fiatalabb sporttársaikat; tátott szájjal figyelem, ahogy nagyjából mindenki, aki elmúlt már 12 éves ugyanúgy résen van, mint én; és szól egy-egy be nem kötött cipőfűző, kötélre taposás, eszetlen rohangászás láttán. Meglep, mennyire együtt vannak ezek a kölykök - dacára, hogy csak hetente egy délelőttöt töltenek együtt; tetszik, hogy némelyek már puszival, öleléssel üdvözlik egymást; és a csapatversenyben minden 6 évesnek egy emberként drukkolnak - mindegy, melyikük csapatába tartozik.
Ha mást nem is tapasztalnának itt, csak ezt a szeretetet, közösséget, elfogadást, már azzal is nyernénk.
Én viszont ennél sokkal többre vágyom. Fejlődő felelősségtudatra, saját határaik reálisabb ismeretére, empátiára, önbizalomra, tervszerűségre, racionális gondolkodásra, figyelem-koncentrációra, és nem utolsósorban remek mozgáskoordinációra szeretném tanítani, nevelni őket.
De ezekről szóljon egy következő bejegyzés! :)
