Egészséges önbizalom

Van egy tanítványom. Hívjuk őt - személyiségi jogainak védelmében - Kittinek (amilyen nevű tanítványom meg jelenleg nincs). Kitti nagyon helyes, értelmes kislány, korához képest önálló, amúgy csinos, helyes. Az órákon az édesanyja nélkül van bent, nagyon aktívan részt vesz, mindenre rávágja a választ - akkor is, ha az történetesen nem helyes. És amikor az éneklésre kerül a sor...Kitti torka szakadtából fújja az összes dalt - iszonyú fejhangon, és néha elég hamisan. Nincs ezzel baj - néha összenézünk, és mosolygunk a bent lévő anyukákkal, és előfordul, hogy megkérem Kittit: hagyja a többieket is szóhoz jutni.
Ugyanebbe a csoportba jár egy kisfiú is. Nevezzük őt - személyiségi jogainak védelmében - Bencének (ilyen nevű tanítványom szintén nincs). Bence nagyon okos kisfiú, szeret angolra járni, és jól láthatóan hallgatja is otthon a hang-anyagot, mert a kérdésekre általában tudja a választ. A dalokat is ismeri, tudja, mikor mit kell tenni, mutatni, mondani. Bence mindemellett csak az édesanyjával hajlandó bejönni az órára, és a kérdéseimre 10-ből 9-szer suttogva válaszol. Nincs ezzel baj - van, hogy én is már suttogva kérdezek, ezzel legalizálva, játékká téve ezt a szokását.
Szintén ebbe a csoportba jár mégegy kislány. Legyen a neve Melinda - személyiségi jogainak védelmében (nincs Melinda a jelenlegi praxisomban). Melinda ugyanolyan lelkes, mint Kitti; következetesen hallgatja az otthoni CD-t, ahogy mindkét fenti gyerkőc teszi. Kristálytiszta hangon énelkli a dalokat. Általában akkor válaszol, ha őt kérdezik. Akkor viszont helyesen, teljes mondatban, néha olyan kifejezéseket is használva, amiket nem én tanítottam neki. Helyes, kedves, hagyja a többieket is szóhoz jutni. Mindemellett ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes angol órán jelen legyen - még akkor is, ha ehhez vidékről kell visszautazniuk Budapestre. Nincs is ezzel baj - örülnék, ha minden egyes család ennyire komolyan venné a közös célkitűzést.

Úgy gondolom, hogy a fent leírt gyerkőcök mindegyike sikeres, elégedett felnőtté válik majd egykor (úgy 15-20 év múlva). Mindnyájukban megvannak a szükséges képességek, készségek; a kedvesség, az ész, az akaraterő, és még sorolhatnám.
A következtetést - ami nemsokára következik - nem róluk szeretném levonni; hanem az általuk olyan jól képviselt viselkedésformák felnőtt megjelenési formáiról, ami esetükben még egyáltalán nem végleges hozzáállás, kialakult állapot; felnőttként azonban az egész életet meghatározó tényező lehet.

A Kittihez hasonlóan viselkedő felnőttek tökéletesen elégedettek magukkal. Tudják, hogy szépek, okosan és tehetségesek; úgy gondolják, hogy a bájukkal bárkit elvarázsolhatnak; magabiztosan állnak ki a véleményük mellett - legyen az jól alátámasztott, vagy kevésbé stabil. Ők általában képesek az érvényesülésre - legalábbis bármit érnek el, azt így élik meg; még akkor is, ha közben lehet, hogy a fél világ rajtuk nevet. Számukra viszont egyáltalán nem ez a lényeg. Ők maguk ugyanis mindig sikeresnek és nagyszerűnek érzik magukat. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert ha baj is éri őket, azt a tökéletlen, vagy irigy környezetnek tulajdonítják. Vidám életük van, és távol áll tőlük a depresszió.
Azok a felnőttek, akik Bencéhez hasonlóan működnek, általában korántsem ilyen felhőtlen életnek néznek elébe. Bár megvan a teheségük és a rátermettségük a feladatokhoz, nem tudják igazán jól "eladni magukat", "megcsinálni a szerencséjüket". Abban is bizonytalannak tűnnek, amiben biztosak; és nagyon tiszteletreméltó módon csakis amellé állnak oda teljes mellszélességgel, amit 100%-ig tudnak, és begyakoroltak. Az önéletrajzuk általában szerény; a személyes találkozás, beszélgetés velük gyakran hoz pozitív meglepetéseket. Kellemes, kedves, figyelmes, intelligens emberek - és néha komolyan elgondolkozunk, hogy vajon miért nem vitték sokra. Talán azért, mert ők akkor sem emelik fel a hangjukat, amikor kifejezetten ez a feladat.
Úgy gondolom, a fenti példa-gyerkőcök közül Melinda az, akinek egészséges önbizalma van. Akkor szól, ha kérdezik; akkor viszont tisztán, érthetően, és helyesen. Az ilyen felnőttek is általában felismerik, melyik a megfelelő hangnem, melyik a megfelelő pillanat - és csak ekkor lépnek, ekkor szólnak; ekkor viszont elbűvölnek mindenkit, aki a környezetükben van. Tudják, mit akarnak, és azt kellő rátermettséggel is kivitelezik; az akadályokat könnyedén veszik, a kiszabott út részeként tekintik. Egészséges mértékű önkritikával rendelkeznek, képesek felismerni a saját hibáikat - mindemellett nem akarnak mindenki hibáiért felelősséget vállalni. Bár az életük kevésbé felhőtlen, mint a Kitti-féle önbizalom-guruknak, általában köztiszteletnek örvendenek, gyakran kérik a tanácsukat, elismerően nyilatkoznak róluk. Tudnak belevágni valamibe - de a kellő pillanatban fel is tudják adni. Úgy halnak meg, hogy bár tudják, hogy nem ők a világ urai - abban viszont biztosak lehetnek, hogy 100%-ban önmaguk urai; és ez nekik bőven elég.

Érdekes ezeket a típusokat megfigyelni felnőttön, gyereken. Úgy gondolom, sosem az a nagyobb probléma, amikor önbizalomból túl sok van - inkább az, ha túl kevés. Éppen emiatt a nyelviskolában is mindig arra buzdítom a szülőket: ne akadjanak fent azon, ha egy gyerkőc hamisan énekel, vagy helytelenül válaszol.
Örüljünk inkább annak, hogy beszél. Hogy kifejezi önmagát. Hogy képes megbízni abban, amit önmaga létrehoz.
Úgy gondolom, többek között ez is a boldog élet kulcsa.

Alapvető készségek

Úgy érzem, a fenti címszó alatt az évek változásával, nemzedékek felnövésével, globalizációval, miegymással párhuzamosan alakul, hogy mit értünk.

Ősanyáink, ősapáink korában egy gyerkőc a szociális lét keretei között - szerintem - elsők között tanulta meg, hogy hogyan vigyázzon magára; azaz hogyan ismerje fel a veszélyforrásokat, hogyan tájékozódjon, hogyan reagáljon vészhelyzetben, hogyan oldjon meg problémákat önállóan.

A ma gyermeke azonban ezekkel a készségekkel gyakran homlokegyenest ellenkező elvárásokkal találja szemben magát, amikor egy közösségben érvényesülni akar. Ismernie kell legalább 16 féle rajzfilm figurát, és virtuális sorsuk virtuális alakulását. Rendelkeznie kell a nemének megfelelő aktuálisan divatos szereplők képével ellátott ruhaneműkkel. Fel kell tudnia hívni magára a figyelmet a hasonló babérokra pályázó testvérek, kortársak között - ugyanakkor jókor, jó ütemben kell beleolvadnia a tömegbe. Jól kell tudnia reagálni a kortárs agresszióra és rengeteg számára a feldolgozhatóság határain kívül eső ingerekre (erőszak, szex, csokimikulás a boltban, válás, kulturális különbségek).

Úgy gondolom, hogy ezeknek a készségeknek a szellemi és lelki erőforrás-igénye messze meghaladja az evolúciósan kifejlődött alapvető képességekét. Olyan empátiával és stratégiai érzékkel, olyan szociális készséggel és emberismerettel, valamint olyan erős hárító mechanizmusokkal kell rendelkezniük ezeknek a pöttömöknek, amik mellett eltörpül az ősök nyomolvasása, tájékozódása. Nekik egy olyan virtuális dzsungelben kell utat találniuk, ahol a csapda nem egy sötét verem, hanem gyakran az óvodástárs érzelmi manipulációja; és ahol az esküdt ellenség nem a kardfogú tigris, hanem nagyon gyakran a kétarcú, kétszínű felnőttek. A tényezők nem kiszámíthatók, a tetteknek előre nem látható következményei lehetnek a külvilág szeszélyei szerint. A mai gyerekek világa nagyon gyakran egy - lelki értelemben - nem biztonságos világ.

Sokszor saját magam intem körültekintésre, okítom fegyelemre és együttérzésre a velem kapcsolatba kerülő óvodásokat, kisiskolásokat. Morgolódom, hogy nem néznek az orruk elé, és felbuknak a cipőfűzőjükben; nem tudják egyedül kifújni az orrukat, betűrni a derekukat, megtölteni a poharukat. Zsörtölődöm, hogy nem tudják kezelni a dühüket és a csalódottságukat; hogy nem tudnak várni, se kompromisszumot kötni.

Mindemellett, elgondolkozva a fentieken, a mai gyerekeknek koránt sincs egyszerű dolga, könnyű útja. És - a folyamat mélyére nézve - meg tudom érteni, hogy miért nem néznek előre az utcán: egyszerűen annyi információt kell nap-mint-nap begyűjteniük a későbbi boldogulás érdekében, hogy folyamatosan pásztázzák ezekért a környezetet. És közben lehetséges, hogy lelépnek az autó elé a járdáról. Sajnos ezeknek az információknak ez az ára.

Meg tudom érteni azt is, hogy nem önállóak. Hiszen nagyon sok szülő irgalmatlanul elfoglalt. Az alapvető szükségletek kielégítése ugyanakkor kötelessége. A derék-betűrés, orr-kifújás, pohár-megtöltés tehát az együtt töltött percek számát növeli, az anyai-apai gondoskodás érzését erősíti a lurkókban - amiben, sajnos gyakran a gazdasági körülmények miatt nem mindig dúskálnak.

Az indulatok kontrollját pedig sok esetben nem tanulják meg. Napjaink társadalmában ez nem is feltétlenül minősül adaptívnak, azaz a túléléshez szükségesnek. Mást látunk a TV-ben, mást tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Az erőszakos, az agresszív, a nagyhangú, a könyöklő sokkal nagyobb eséllyel érvényesül, mint csendes és visszafogott társai. A gyerekek pedig könnyen megtanulják a gyors haszonra vivő mintát. Nem róhatjuk fel nekik ezt sem.

Mindent összegezve: kicsit sajnálom a mai gyerekeket. Amiért nem futkoshatnak gondtalanul a friss levegőn, ahol csak arra kell ügyelniük, hogy ne bántsák meg a barátaikat, és ne tévedjenek el messzire az otthonuktól. Az ő világuk bizonyos szempontból sokkal szövevényesebb, mint egy ős-erdő; és sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy kardfogú tigris.

Ezek a veszélyek ugyanis sokszor rejtve, "báránybőrbe bújva" jelentkeznek, és az ártalmas hatásuk csak később mutatkozik, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan.

Sajnos társadalmi szinten csak egy globális változás, fordulat, felismerés segíthetne ezen a helyzeten. Lokálisan pedig sokat tehetünk azzal, ha türelmesek vagyunk ezekkel a - mi szemünkkel - kicsit koravén, kicsit szétszórt, néhol komolykodó, néhol iszonyúan kajla nemzedékkel.

Hiszen a problémáról magáról messze nem ők tehetnek. Ők csupán - jó túlélők módjára - alkalmazkodnak a körülményekhez.

Gyerekekkel - elmúlásról

Halottak napja van. A családi hagyomány értelmében sokan kimegyünk a temetőbe, így vagy úgy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről.

Úgy gondolom, ha vannak a gyerekekkel nehezen feldolgozható témák, akkor a halál, az elmúlás teljes mértékben ilyen. Sokan felnőttként sem tudunk megbarátkozni a gondolattal: az életnek egyszer vége szakad, vannak történések, amik megváltoztathatatlanok, visszafordíthatatlanok. A megütközésünk jogos: ez a tény - mindaddig, amíg mi magunk élünk, létezünk, és teszünk a dolgokért vagy ellenük - szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

Méginkább érvényes ez a gyerekekre, akik - szerencsés esetben - nálunk is kevesebb tapasztalattal rendelkeznek az elmúlásról, az örökre szóló változásokról. Az Ő életük színtere nagyon gyakran a játék, a mese, ahol a békából varázsütésre lesz királyfi, és ahol a pöttöm gazdi sírására azon nyomban előkerül az elkóborolt kutyus. Számukra a halálnak még nincs realitása - egyenértékű számukra azzal, hogy valaki elutazott egy messzi országba, ahonnan soha nem tér vissza.

Emiatt a gyerekek - úgy gondolom - úgy fognak viszonyulni az elmúlás tényéhez és problémaköréhez, ahogyan azt tőlünk, felnőttektől látják. Ez persze óriási, és gyakran vállalhatatlan felelősséget helyez az éppen gyászoló, emiatt sokkal gyengébb, sérülékenyebb szülők vállára. Jelen írásomban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy semmiképpen nem szeretném, ha az itt olvasottak miatt bárki rosszul, hibásnak érezné magát visszamenőleg. A gyászmunka számunkra is komoly feladat - emiatt pedig akaratlanul is csökken a körültekintésünk azügyben, hogy mit tapasztalnak meg a gyermekeink belőle. Mindemellett szeretném megosztani a gondolataimat a témában - remélve, hogy a későbbiekben valakinek még a hasznára válik.

Véleményem szerint a legjobb, amit ebben a kényes kérdésben tehetünk, hogy hitelesek maradunk a gyermekeink előtt. Sírunk, amikor annak érezzük szükségét, megéljük saját érzéseinket. A gyerekeknek iszonyú pontos szenzoraik vannak a körülöttük lévő feszültségekre - így hát a magunkba fojtott könnyekkel, és "felragasztott" mosolyokkal csakis azt érjük el, hogy érezni fogják, hogy valami baj van - ugyanakkor fogalmuk sem lesz a probléma forrásáról; emiatt félni, szorongani fognak.

Sokkal előrébb vivő számukra és számunkra is, hogyha nem kerítünk nagy feneket azoknak a természetes érzéseknek, amik a gyászunk révén időnként a hatalmukba kerítenek. Mindemellett szeretném kiemelni annak a fontosságát is, hogy a gyerekek tudhassák, hogy mi zajlik bennünk éppen. Ha mi magunk képtelenek vagyunk nekik elmondani, miért hüppögünk, amikor a piacon meglátunk egy csokor búzavirágot, akkor kérjük ebben a párunk segítségét.

Fontos az egyszerűség. Nem szükséges a kicsiknek bonyolultan körülírni a dolgot. Maximálisan elég egyszerű szavakkal, számukra is érthető érzésekkel, hasonlatokkal elmagyarázni, hogy mit is él meg éppen Anyu vagy Apu. Például így: "Anyu azért sír, mert erről a virágról eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, hogyha az Anyukája most is vele lehetne." A magam részéről odafigyelnék arra is, hogy a pozitív érzések irányából fogjuk meg a dolgot, azaz a "milyen kár, hogy már nem lehet velünk" helyett inkább a "milyen jó volna, ha itt lenne" kifejezést használjuk - ugyanis ezzel is a pozitív hozzáállást, a konstruktív, előre tekintő szemléletet sugalljuk a gyerkőcöknek.

Abban az esetben, ha a családban haláleset történik, szintén hasonló hozzáállást javasolnék. A hitelesen megélt saját érzelmek, a gyerekeknek szánt egyszerű és spontán magyarázatok, a kérdéseikre adott őszinte válasz - és végül: az ő érzelmeik elfogadása és megértése átsegítheti a családot egy-egy nehéz időszakon. Természetesen a gyerekeknek is fájdalmat okoz egy-egy szerettük elveszítése. Ez teljesen természetes. Számukra is meg kell hagynunk a gyász idejét, megélésének lehetőségét.

Ami viszont nagyon fontos: hogy ne féljenek, ne szorongjanak a haláltól; ne legyen ez számukra egy olyan misztikus erő, ami bárkit, bármikor elragadhat közülünk. Sokkal nagyobb szolgálatot teszünk Nekik, hogyha az elmúlásról úgy beszélünk, mint teljesen természetes dologról - a születésről, az alvásról, az evésről, vagy idővel a szerelmeskedésről -, mint az élet velejárójáról, végkifejletéről.

És ha megkérdezik, mi történik utána, nekünk pedig nincs kialakult nézetünk arról, hogy mi a válasz erre a kérdésre, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy senki sem tudja biztosan. Néhányan abban hisznek, hogy az emberek lelke újászületik; mások úgy gondolják, hogy létezik egy Mennyország, ahol boldogan töltik az idejüket a halott szeretteink. Vannak indiánok, akik szerint a csillagok lyukak az égen, amiken keresztül a régiek néznek le a Földre, és figyelik, hogy mit csinálunk, hogyan élünk. Ezer-meg-ezer mese szól az elmúlás titkairól - egy azonban biztos: amíg szeretettel emlékezünk a szeretteinkre; amíg emlegetjük őket; meséljük a történeteiket; nevetünk, vagy elgondolkodunk a mondásaikon; addig velünk élnek, mellettünk vannak a mindennapokban, és segítenek minket egy-egy nehéz helyzetben.

A gyerekek jobban megértik ezt, mint gondolnánk. Azzal pedig, ha a halál, és az elhunytak tabuvá tétele helyett vidám, kedves emlékezésre, beszélgetésre buzdítjuk őket, megkönnyítjük számukra mind a gyász folyamatát - mind pedig az elmúlás tényének megértését és elfogadását. Ami - valljuk be - mindannyiunk számára így, okosan, felnőtt fejjel is nagyon nehéz.

"Valid gyerekek"

Kedves Olvasóim, bocsássatok meg azért, hogy már a címben is mindenféle idegen kifejezésekkel dobálózom. Nem véletlen, hogy nem "érvényes"-t írtam.

Van egy barátnőm, Emese, akivel együtt végeztük el az egyetemet, az iskolapszichológus-képzést. Talán mondhatom, hogy ketten voltunk az évfolyam leginkább emblematikus figurái: nekünk volt a legnagyobb a szánk, a leginkább egyéni véleményünk, és a legkörvonalasabb elképzelésünk iskoláról, pszichológiáról.

Emese az államvizsga után megkapta a legtöbbek számára mesőbe illő felajánlást: maradjon bent az egyetemen, és tanítsa a következő nemzedéket. Természetesen elfogadta - hiszen számára is ez volt az álom-lehetőség -, így most eljövendő gyermekeink eljövendő tanárait képzi.

Én - várható módon - semmiféle ehhez hasonló ajánlatot nem kaptam. Pedig - úgy hiszem - szerettek, és becsültek. Egyszerűen csak tudták, hogy úgysem lenne nekem való. Én az egyetemen kívül, a valódi életben, hús-vér gyerkőcök és pedagógusok között szerettem volna már a kezdet kezdetétől felhasználni a tanultakat - és ezt nem átallottam az egyetemi órákon is gyakran hangoztatni.

Így történt, hogy Emese a téma tudományos oldaláról, én pedig a gyakorlati irányból szemlélem pillanatnyilag a pedagógiát és iskolapszichológiát. És fontosnak tartom leszögezni, hogy amennyiben lelkiismeretesen műveljük, egyiket sem helyezem a másik elé - márpedig mind Emese, mind én szívvel-lélekkel végezzük a munkánkat.

Emese viszont ennél távolabbra tekint - és a minap felvetette nekem a problematikát, miszerint úgy érzi, idővel a szakmaiságát, a tudását teljesen alá fogja aknázni, hogy a munkája során nem lát igazi, valid (azaz átlagos, hétköznapi) gyerekeket.

Én, aki nap-mint-nap kézzelfogható gyerkőcökkel dolgozom, maximálisan megértettem a problémáját - és nagyrabecsülöm a hozzáállását, szemléletét, szakmai önkritikáját. Le a kalappal!

Úgy gondolom, hogy a napjainkban, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzése során egyre ritkább mind a közvetlen, mint pedig a közvetett tapasztalat, gyakorlat megjelenése.

Közvetlen tapasztalat alatt a szakmai gyakorlatot, a gyerekekket eltöltött, félig-meddig már pedagógusi vagy pszichológusi szerepkörben megtapasztalt időt értem. A legtöbb felsőoktatási intézményben az ilyen típusú tapasztalat-szerzési kötelezettség a pedagógusok esetében nagyságrendileg 150-200 óra - míg a pszichológusok esetében ismereteim szerint nincs is megszabott, kötelező gyakorlati idő.

Ebből pedig szervesen következik, hogy csakis az adott szakember-tanonc hozzáállásától, lelkiismeretességétől és lehetőségeitől függ, hogy a gyerkőcök világában, nyelvében járatosan, avagy csupán elméletileg képzetten lép-e ki az adott oktatási intézmény falai közül.

Sajnos, ez nem csupán az elhelyezkedés utáni kezdeti nehézségeket hozza magával. Vélem, hogy ezekkel a problémákkal mindenkinek szembe kell nézni - a korábbi tapasztalatok csak könnyíthetnek rajta.

Azonban könnyen előfordulhat, hogy az adott szakember olyan feladatokkal találja szemben magát újdonsült munkája kapcsán, amelyekre korábban nem is gondolt - és amelyek meghaladják a képességeit, tűrését, türelmét, vagy az általa vállalhatónak ítélt határokat. Így aztán két lehetősége marad: vagy tovább végzi a munkáját kelletlenül, lelkesedés nélkül, továbbra is elméleti alapokon nyugodva, rugalmatlanul - ami nyilvánvalóan rossz hatással lesz a vele kapcsolatban lévő növendékekre; vagy pedig másik pályát választ magának - ami a tanár- vagy pszichológus-váltás traumáját jelenti a gyerkőcök számára.

Közvetett tapasztalat - nos ez volna az a fajta tudás, amelyet az oktatóink a saját élményeiken, történeteiket keresztül adnak át nekünk a képzés során. Ehhez azonban szükség volna arra, hogy a felsőoktatásban tevékenykedők rendelkezzenek efféle élményekkel, ismeretekkel a tankönyvi tudáson túl is. Mindemelett, ahogy Emese is, sokan közvetlenül az iskolapadból kerülnek oktatói pozícióba - így a tudás valós körülmények közötti kipróbálása szinte lehetetlenné válik. Az hallgatók pedig elesnek a közvetett tapasztalatszerzés lehetőségétől

Ahogy a fenti levezetésből is látszik, az elméleti és a gyakorlati ismeretek - az Emese és az én pályáméhoz hasonló - elválása elég drasztikus következményekkel jár mind a gyermekekkel foglalkozó szakemberek életpályájára, mind pedig a velük kapcsolatba kerülő gyerkőcök tapasztalataira nézve.

Éppen emiatt - Emese felvetéséből kiindulva - maximálisan fontosnak, és támogatandónak tartom, hogy a leendő pedagógusok, pszichológusok - és jó esetben oktatóik is - igenis szerezzenek tapasztalatot a gyerkőcök valódi világában.

Bár a szavam a felsőoktatási törvény, és a bevett magyar gyakorlat szintjén vajmi keveset ér, arra buzdítanék minden gyakorló nevelőt, hogy esetenként olvasson utána a szakterületén megjelenő tudományos fejleményeknek; valamint minden elméleti szakembert, hogy időről időre merüljön el egy kicsit az általa tanulmányozott terület hús-vér világában.

Úgy gondolom, mindkettő meglepő és felvillanyozó felfedezésekhez vezethet.

Akinek pedig nincs ötlete, hogy hol láthatna valódi, valid gyereket, az írjon Nekem egy üzenetet - és bármelyik délután szeretettel várom!

Az talál, aki keres

Érett már bennem egy írás a Választásról, az Egyezésről. A héten többen, többször kérdeztek tőlem olyat, ami szorgalmas fejtegetésekre ösztönzött e témában - mindnyájan bele-bele pillantanak ebbe a blogba is, tudom. Ígyhát álljon itt egy szösszenet a gondolataimról a kérdéskörben!

Azt gondolom, jó pszichológust találni kell. Akár hosszas keresés, mellényúlások, csalódások árán is. Ez egy nehéz, gürcös folyamat - legyen akár felnőttről vagy gyerkőcről szó.

A fenti "jó" alatt itt nem a szakmai felkészültségre gondolok. Szeretném feltételezni, hogy minden elérhető szakember megfelel ennek a kritériumnak. Természetesen mindig vannak sajnálatos kivételek - ezekben az esetekben (az elsődleges bizalom maximális tiszteletbentartása után) természetesen és egyértelműen a szakember-váltás mellett teszem le a voksom.

De akkor mit is értek én - a nem-laikus - jó szakember alatt?

Nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ez mindig rajtatok múlik. Legfőképpen azon a személyen - legyen az felnőtt, vagy gyerek - aki a pszichológussal együttműködésben kell dolgozzon az adott problematikán. Lehet egy szakember a területén magasan kvalifikált, jól felkészült, óriási gyakorlatra visszatekintő, ha egyszerűen belépünk hozzá, és első blikkre nem szimpatikus. Úgyanígy van ez a gyerekekkel is. Az első benyomás, az első néhány szó, mondat, beszélgetés Nekik is - ahogy nekünk is - nagyon sokat számít, alapvetően határozza meg a "kapcsolat" további sorsát. Azaz hosszú távon azt: vajon fogunk-e tudni sikeresen együttdolgozni? Vajon lesz-e belátható időn belül belátható eredménye a közös munkának? És úgy gondolom, ezek a kérdések alapvetőek egy pszichológus-kliens kapcsolat esetén.

Ezért, és csakis emiatt, saját tapasztalatom alapján mindenkit arra bíztatnék, hogy amennyiben már rászánta magát, hogy a problémájával szakemberhez fordul ne féljen megkeresni a neki, vagy a gyermekének megfelelő segítőt. Akiben képes megbízni. Aki számára szimpatikus módon kommunikál, viselkedik. Akinek az értékrendjét a magáéhoz hasonlónak érzékeli. Ahogy nekünk is, a pszichológusnak is van egyfajta személyisége, amelyet semmiképp nem képes átlépni. Ha tudunk ezzel együttműködni, az örömteli - ha nem, akkor váltani kell.

Mindemellett persze fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy nem arra akarok buzdítani senkit, hogy lépten-nyomon új szakembert keressen az első közösen felmerülő probléma, időpont-egyeztetési nehézség, nézet-különbség esetén. Mint minden emberi kapcsolatnak, ennek a típusú együttműködésnek is megvannak a maga hullámhegyei, hullámvölgyei. Amiket - vélem - meg kell harcolni, ki kell böjtölni.

Azonban nem bármi áron.

Amikor a gyerkőcünket visszük ilyesfajta szakemberhez - de akár akkor is, ha magunk szánjuk rá magunkat hasonlóra - tartsuk készenlétben a kérdést - akát a kölyök, akár a magunk számára: Kedves volt a néni? Szívesen jönnél Őhozzá máskor is? És amennyiben az első 2-3 találkozás után erre a kérdésre még  mindig határozott NEM a válasz, keressünk másik szakembert!

Ez nem szégyen, nem kudarc, nem a próbálkozás csődje. Sokkal inkább azt mutatja, hogy tudjuk, hogy mire van szükségünk, és akarunk is tenni ezért. Felvállalva magunkat, az igényeinket, a megérzéseinket.

Hiszen éppen ezekért szállunk harcba!

Gyermekszobai Illemtan Felnőtteknek - Fülöp Luca írása

(eredeti megjelenés: http://izgaga-biomasszak.blogspot.com/)

A kisember is ember - vallom. Külső szemlélők közül sokaknak talán "túlságosan is" - ha lehet ilyenben túlzásokba esni.

Persze tudom, hogy a gyerkőcöknek egyáltalán nem jó, ha a szülő/nevelő/tanár haverrá minősül.

A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra, hogy a felnőtt egyfajta tekintély legyen. Mert bár sokszor idegesítő érzés nekik, hogy valaki más mondja meg mit tehetnek és mit nem, jó, ha legalább mi, a szülők, nevelők tudjuk, hogy ezzel egyfajta tehermentesítést is végzünk. Olyan felelősséget veszünk le a vállukról, amiket még nem szabad az ő nyakukba varrni. Tehát vannak olyan - nevezzük így - előjogok, amik minket, a gyermekeinkért hosszú ideig felelősségel tartozó felnőtteket illetnek meg, pontosan azért, mert a "balhét" is mi visszük el, ha éppen úgy alakul.

Van azonban egy-két dolog, amihez maximálisan tartom magam, mert úgy gondolom vannak "illemszabályok" melyeket nekünk, felnőtteknek be kell tudnunk tartani.

Az egyik legfontosabb az az, hogy ha két gyermek játszik és engem nem hívtak maguk közé, akkor én úgy tekintem: nem vagyok jelen. Akkor sem, ha éppen vasalok, ők pedig a szoba másik sarkában játszanak. Tehát ott vagyok, hallom mi történik, de tartom magam ahhoz, hogy mégsem.

A játék a gyermekek saját kis intim világa számomra. Amikor ők átlényegülnek varázslovakká, tündérekké, szuperhősökké nincs helye a felnőtt közbeavatkozásának. Természetesen alap esetekről van szó. Nyilván ha olyasmit látok, ami már mondjuk a testi -lelki épségüket súlyosan veszélyezteti, közbeavatkozom. De soha nem szólok rájuk olyan alap dolgok miatt, amiket normál esetben szóvá teszek.

Így tehát, ha a közös vacsora asztalnál valamelyik közbevág amikor más beszél, természetesen a magam módján igenis figyelmeztetem az illetékest arra,hogy ez nem oké. Viszont ha játék közben nem használják a légyszívest, vágnak egymás szavába, bármennyire is ott lenne a nyelvemen, hogy neveljek, tudatosan nem teszem.

Sokkal nagyobb ára van, mint amennyit nyernék vele: kizökkenteném őket egy olyan metódusból, ami számukra nem csak önfeledt szórakozás, hanem egy feszültség-lecsapolási csatorna, esemény-feldolgozó nagyüzem. Számukra ugyanis a játék ilyen. A gyermekek a maguk szintjén így dolgozzák fel az eseményeket, így engedik ki a gőzt.

Az jut ilyenkor eszembe, hogy ha mondjuk vékonyak a falak és halljuk, hogy két ember szeretkezik, bár nem tudjuk nem hallani, mégsem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy ha azt halljuk: "Csókolj meg!" mi átkiabáljunk, hogy: "És a légyszíves???".

Tehát ilyen helyzetben, ha hozzám nem szólnak, hát én sem szólok hozzájuk.

Van épp elég lehetőségem kiélni a nevelési ingerenciámat.

Aztán ilyen a gyerekszoba is (már ahol van). Nálunk Virág és Ildikó bármikor megteheti azt, hogy azt mondja: ne menjünk be. (Nyilván rutinróka szülők ilyenkor kétszeresen hegyezik a fülüket, hogy megnyugodjanak: a kizárás azért történt, mert esküvőset játszanak, ami intim dolog; nem pedig azért, mert épp erdőtüzeset játszanak élesben.) A nappaliban ezt már nem tehetik meg minden szó nélkül. Mert az egy közös helyiség, én sem tehetem ki onnan a szűrüket "csak mert én azt mondtam" alapon. Ellenben a mi hálószobánkba sem lépnek be kopogás, a válasz-megvárása nélkül.

Erre megint csak azzal tudok jönni: hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyermekeknél a játék szerepét. Csak ismételni tudom magamat, és újabb példával jönni: mi sem szívesen vennénk, ha egy harmadik fél beleasszisztálna, ruhát teregetne stb. miközben mi a pszichológusunknak ecseteljük az aktuális lelki életünk történéseit.

Egy szó mint száz: tehát amellett, hogy vallom: a Jupiter-Kisökör hasonlatnak sokszor pont a gyermekek érdekében működnie kell, vannak olyan jogok, amik a szememben kétszeresen is kijárnak a kisgyermekeknek: ilyen pedig a saját intim szférájuk, a JÁTÉK maximális tiszteletben tartása.

Anya, ne menj el!

Úgy gondolom, gyermekként a legtöbben átéltük ezt az érzést. Szükségünk lett volna az édesanyánk jelenlétére, mindennél jobban vágytunk Őrá - de neki éppen más dolga volt, nem ért rá. Talán dühösek voltunk érte, talán csak szomorúak, de egy biztos: semmiképpen nem esett jól tőle.

Azután felnőttünk mi is, így vagy úgy már feldolgoztuk ezt a korai minket ért igazságtalanságot, talán már gyerekünk is van. Már látjuk, hogy Anyu mit csinál, ha nincs éppen jelen - és pontosan tudjuk, hogy általában akkor is értünk, a mi érdekünkben jár el. És megértjük, hogy nem tud kétfelé szakadni.

Mi mindemellett megpróbálunk - hiszen emlékszünk, milyen volt kicsinek és védtelennek lenni, Anyu óvó szárnyai nélkül. És azért, mert - nem utolsó sorban - bizonyos szempontból szabadabban tehetjük. Nem nehezedik ránk a társadalmi elvárás, hogy másképpen cselekedjünk.

Anyáink idejében ugyanis - ahogy én tudom - az volt a bevett gyermeknevelési gyakorlat, hogy a babát igenis hagyni kell sírni. Hiszen így tanul meg várni, így nem lesz engedetlen, hisztis, akaratos a későbbiekben. Anyáink pedig nem szerettek volna elkényeztetett gyermekeket nevelni - így hajlottak rá, hogy a fentiek szerint járjanak el. Mi pedig sírtunk, torkunk szakadtából. És a rend és fegyelem mellett - amit valóban megtanultunk - azt is a magunkévá tettük, hogy vannak pillanatai az életnek, amikor senki számára nem mi vagyunk a legsürgősebbek, legfontosabbak.

Ami persze nem igaz, már nem volt igaz akkor sem. Csak ismételni tudnám önmagam: egyrészt Anyu értünk dolgozott akkor is, amikor épp sírtunk utána; másrészt a mi érdekünkben alkalmazta ezt a fajta nevelési stratégiát.

Mostanában azonban fordul a széljárás, változik a szemlélet a gyermeknevelési kérdésekben. Egyre több fórumon hallom tanácsként az édesanyáknak: ne hagyják sírni a babájukat. Vegyék fel. Nyugtassák meg. Kényeztessék - ha elkényeztetni nem is feltétlenül kell.. Éreztessék vele, hogy számára mindig van fülük és szabad kapacitásuk; az ő igényeit mindenek előtt ki fogják elégíteni. Hogy számukra mindig a babájuk lesz az első.

Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint ez a fajta nevelési gyakorlat kiegyensúlyozottabb baba-mama kapcsolathoz vezet. Hogy nem elkényeztetett nyavalygókat, sokkal inkább kiegyensúlyozott, egészséges önbizalommal rendelkező felnőtteket nevelünk általa. A gyerekek bőven ráérnek később megtapasztalni, hogy az élet kegyetlen hely, ahol csak az esetek töredékében alakulnak a dolgok az ő igényeik szerint. Édesanyaként nyugodtan szolgáltathatunk egy biztos bázist, kiszámítható háttérországot - nem indítjuk ezáltal hendikeppel a gyerkőcünket az érvényesülés útján.

Épp ellenkezőleg. Megteremtjük számára a hitet önnön értékességében és a környezet, a külvilág segítőkészségében. A lehetőséget a segítség-kérésre. A bizalmat önmaga és a világ felé.

Vannak lurkók akikkel angol órán ott van az édesanyja. Mert a gyerkőc ezt szeretné. Vannak, akik Anyu nélkül is elég bátrak 45 percnyi angol mókázáshoz - az ő édesanyjuk kint várja őket, vagy ügyet intéz amíg az óra tart.

Ezek a variációk vajmi kevésben zavarnak engem A szülői kérdésre: "Meddig legyek bent a gyerekemmel?" általában azt válaszolom, hogy amíg a kismanó szeretné. Hiszen számomra is az a fontos, hogy a gyerkőcök felszabadultan játsszanak, jól érezzék magukat egy-egy foglalkozáson. Minek rontanám el a szájízüket azzal, hogy kiküldöm azt, aki a számukra a legfontosabb?

Abban az esetben pedig, ha az anyuka már nincs bent angolon, összesen egy kikötéssel szoktam élni. Nevezetesen azzal, hogy ha elmegy például bevásárolni, azt előre beszélje meg a gyermekével. És csak akkor induljon neki, ha ez a picinek sem jelent gondot. Bár ritka esetben történik meg, fordult már elő velem, hogy az anyuka, aki szentül megígérte, hogy az ajtóban várja a gyermekét, mégis elment a postára. A gyerkőcnek pedig pisilni kellett óra közben. És nem találta Anyát...

Úgy gondolom, ez esetben is - ahogy a gyermeknevelés gyakorlatában annyiszor - a legfontosabb a következetesség. Egy olyan rendszer, olyan megszokás, ütemezés kialakítása, ami mind a gyerkőc, mind a magunk számára vállalható, tartható.

És ehhez - természetesen - nagyon sok dologban igazodnunk kell a kicsihez. Ez pedig néha fogcsikorgatóan nehéz.

Talán kicsit egyszerűbb, ha arra gondolunk, milyen boldogok lettünk volna, ha réges-régen Anya mégsem megy el, amikor sírunk utána. Azt gondolom, a tudat, hogy megadhatjuk ezt a boldogságot a gyermekünknek, mindennél több erőt ad az alkalmazkodáshoz.