"De hiszen gyerek még!"

Sokat írtam már arról, miért is, hogyan is igyekszem egyenlő mércével mérni felnőttet és gyereket; önmagamat, és a nálamnál kisebbeket, fiatalabbakat.
Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.

Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
 
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.

A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...

Hogyan váljunk rossz pedagógussá?

Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Fegyelem

Napjainkban a gyermekek intézményes oktatásának kezdete meglepően korán veszi kezdetét - jóval korábban, mint 10-20-50 évvel ezelőtt.

Bár iskolába csak 6-7 évesen mennek a lurkók, már az óvoda kiemelt célja is a fejlesztés, az iskolára készítés - és akkor még nem beszéltem a különórákról, foglalkozásokról, amelyeken a délutánonkét vesznek részt a fiúk-lányok.

Az iskolaérettség fogalmát szinte mindenki ismeri. Ez azokat a készségeket, képességeket hivatott felmérni, amelyek képessé teszik a gyerkőcöket a helytállásra és a gördülékeny boldogulásra az iskolában: koncentráló képesség, mozgás-fejlettség, beszédkészség, feladattartás, satöbbi.

Azonban ez a készség-csoport tényleg csak 6-7 éves korra áll össze - addig a gyerekek valamilyen módon kilógnak az oktatási intézmények által megkövetelt határok közül. Ami nem baj. Ez a dolguk, ez a fejlődésük rendje.

Azonban azok a lurkók, akik már iskola előtt bekerülnek valamiféle oktatás rendbe, nagyon gyakran olyan elvárásokkal szembesülnek, amiket a.) nem is értenek, b.) teljességgel képtelenek nekik megfelelni. Nem azért, mert buták, vagy gonoszak. Egyszerűen nem elég fejlett hozzá az agyuk, az idegrendszerük, az akaraterejük. Ezeket az elvárásokat egyes esetekben a pedagógusok támasztják (extrém esetekben ilyen helyzetben a pedagógus-váltás pártján állok; ugyanakkor ha az elvárások fejlesztőleg hatnak a gyerkőcökre, akik szeretik a pedagógust, akkor ez is elfogadható számomra), de a legtöbb esetben a szülőktől származnak.

Egy szülőre - úgy érzem - minden báj és öröm ellenére igen nagy terhet ró az az időszak, amíg a gyermeke folyamatos felügyeletet és segítséget igényel. Szeretnénk sürgetni, siettetni az önállóságot, a szófogadóságot, a komolyodást - és ezzel együtt a nagy és mély közös beszélgetéseket, a reggeli önálló öltözködést, azt a pár percet, ami alatt van lehetőségünk meginni egy csésze kávét...Érthető, kezelhető elvárások ezek.

Éppen ezek miatt a szülők gyakran olyan fegyelmi szabályokkal vértezik fel a csemetéiket példának okáért egy-egy (hogy saját példámból induljak ki) angol óra előtt, amelyek számomra, a pedagógus számára nem fontosak - és számomra, a pszichológus számára egyenesen kártékonyak.

Első olvasásra bután hangozhat, de én bizony szeretem, ha az órám előtt a gyerekek lélekszakadva rohangálnak, és torkuk szakadtából üvöltöznek a teremben. Mert ez mindennél jobban bebiztosít arról, hogy az órámon nem így lesz. Kirohanják, kikiabálják magukból a feszültséget - hogy aztán képesek legyenek nyugodtan ülni, okosan figyelni.

És mindemellett számomra az sem létszükséglet, hogy az órámon "rend legyen és fegyelem". Csupán egy-két háklim van - de ezeket általban meg is beszélem a gyerkőcökkel. Nevezetesen: fontos, hogy szót fogadjanak, és ne tegyenek direkt mást, mint amit kérek; és fontos, hogy bízzanak bennem annyira, hogy szólnak, amikor valamit máshogy szeretnének csinálni - én pedig majd alkalmat találok a változtatásra.

(Volt olyan nagyon nagy mozgásigényű 4 éves "kislányom", akivel megállapodást kötöttem. Ha szaladgálni szeretne, szóljon, én pedig vagy rábólintok, és akkor futhat egy kört; vagy nem bólintok rá, és akkor én intézem úgy, hogy hamarosan rohangászhasson. A lényeg, hogy ezzel ne zavarjuk meg a többieket. Megértette. És működött.) 

Ez a rendszer általában működik. Az anyukák pedig az első néhány alkalommal kint szörnyülködnek, hogy mekkora hangzavar szűrődik ki a teremből. Azután egy pár hét alatt megszokják. És a lurkók elégedetten, nem a szabályoktól agyonfrusztráltan, és ami talán a leglényegesebb: rengeteg élményszerű tudással a fejükben térnek haza.

Mert úgy gondolom, egy bölcsisnek, ovisnak, kisiskolásnak még nem feladata, hogy olyasmire figyeljen, ami nem köti le; hogy olyasmit ne tegyen, aminek nem látja semmi reális gátját; hogy a tanulás részeként a magáévá tegye a nyugton ülés kényszerét. Ha ekkora gyerekeket szeretnénk tanítani - és taníttatni - akkor el kell fogadnunk az ő módozataikat a befogadásra: az érintést, a mozgást, a rombolást, a kiabálást, a folyamatos kérdéseket. És pedagógusként meg kell próbálnunk ezt mederbe terelni, anélkül, hogy elvárnánk a beszüntetését.

Szülőként pedig két dolgunk van. Elsőként olyan pedagógust választani, aki képes erre a serkentő, együtt-működő, gyerkőc energiáiból építkező tanításra. Másodsorban pedig hátradőlni, és meginni egy csésze kávét, amíg a csemeténk 45 percig éppen másnak őrjöng.

Jutalom

Egy kedves kolleginám-barátnőm pusztába kiáltott kérdése ihlette az alábbi bejegyzést.
Angol-szakkört kezd egy általános iskolában; és az őt patronáló tanár külön felhívta a figyelmét, hogy adjon valami materiális jutalmat (matrica, édesség) a foglalkozás végén a gyerekeknek. Ő nem szeretne. És némileg bizonytalan benne, hogy jól gondolja-e.
Teljesen objektíven sajnos én sem tudom megítélni - de a következőkben törekedni fogok rá. És mindenképpen mellé szeretnék állni.
Több okból kifolyólag is.

1. A jutalmazás pszichológiája:
Az emberi elme valahogy úgy működik, hogy minden egyes tettünknek megpróbálja megtalálni az ésszerű magyarázatát. Ha megvettünk egy pulóvert, akkor már sokkal szebbnek ítéljük 3 másikhoz képest, mint azt a vásárlás előtt tettük. Ha felvesszük a pulóvert, akkor utólag hajlamosabbak vagyunk azt mondani, hogy fáztunk. És ki ne gondolná úgy fizetésemelés után a - még a lelkesen végzett, szabad akaratból választott - munkájáról is, hogy valójában kevesebbért már nem is vállalná el?
Egyszóval mindennek megtaláljuk az okát - és ebben hajlamosabbak vagyunk a leginkább szembeszökő tényezőt választani.
Azaz: ha jutalmat kapunk az amúgy élvezetes szakkörért, akkor amikor megkérdezik, hogy mi a jó benne, csak rápillantunk a füzetünkre, és közöljük: hát, hogy matricát kapunk a végén! Gyerekek esetében ez méginkább valószínű fordulat - hiszen ők még ritkábban kalkulálnak a belső érzésekkel, mint a felnőttek.
Emiatt aztán a belső motiváció (=szeretek angolra járni) meglepő gyorsasággal alakulhat át külső motivációba (=kapok érte valamit). Ami alapvetően nem probléma mindaddig, amíg az - amúgy szeretett - tevékenység mellől el nem marad a külső jutalom. Viszont amikor elmarad ("mert már elég nagyok vagytok"; "mert elfelejtettem hozni"; "mert most nem viselkedtetek rendesen") az - immáron jogosnak érzett - díjazás; akkor könnyen vele múlik a motiváció is. ("Ha nem kapok csokit, már nem is jó!") Így aztán a gyerkőcök olyan tevékenységektől vadulnak el, amelyeket éppenséggel szerettek, és maguk választottak korábban.
Éppen emiatt én magam csak speciális esetekben jutalmazok tárgyi eszközökkel - természetesen dicséretben, mosolyban sosincs hiány.

2. Amikor valaki nem érdemel jutalmat
Tegyük fel, hogy a csoport nagy része jól dolgozik - kivéve egy gyerkőcöt, aki folyamatosan zavarja a foglalkozást. Ha alapvetően a tárgyi jutalmazás pártján állunk, mi a teendő?

• Ne adjunk neki matricát? Akkor biztos, hogy teljesen magába zuhan, és ha eddig szerette az adott foglalkozást, mostantól biztos, hogy megváltozik a hozzáállása.
• Vagy kapjon ő is jutalmat, mint a többiek? Akkor mire jó az egész? Alanyi jogon jár, függetlenül a viselkedéstől? Mert ha így van, az magyarázattal szolgál - de ezt akkor nem árt a leges-legelső jutalom kiosztása előtt tisztázni a lurkókkal. Ha viszont valóban a megfelelő viselkedést díjazza, akkor mit gondol vajon a többi gyerek, ha a rendetlenkedő is kap? És vajon hogy fognak viselkedni 3-4 ilyen alkalom után ők is?

A magam részéről kerültem már ilyen zsákutca-helyzetbe, és nehéz szívvel, és kattogó fogaskerekekkel azt találtam ki, hogy mindenki kapott matricát; de aki jól viselkedett, az kettőt választhatott, aki rendetlenkedett, az pedig csak egyet. Ez meg persze anyagi katasztrófa egy idő után - de egy-egy alkalommal határozottan belefér.

3. A józan, reális érték-közvetítés:
Véleményem szerint jelen társadalmunk túlságosan materiális, anyagi alapokon nyugszik. Az ember mércéje nem az erkölcs, a tudás, a tartás, a tettek; hanem nagyon gyakran az általa birtokolt anyagi javak: ruha, autó, lakás, satöbbi.
Amennyiben azt szeretnénk, hogy a gyerekeink már ebbe a felfogásba nőjenek bele - hiszen végső soron ebben a világban fognak élni - akkor ez az érvem nem ellenérv a jutalmazás irányába.
Azonban ha arra törekszünk, hogy a szellemi, lelki, eszmei értékek számukra is legalább annyit jelentsenek még, mint számunkra, akkor előbb vagy utóbb meg kell tanítanunk nekik, hogy a tanulás, a tudás - bár erőfeszítésbe kerül - önmagáért, a saját öröméért és hozadékáért végzett folyamat; az elvégzője nem érdemel külön jutalmat, ajándékot érte, hiszen gyermekként, tanulóként, "felfedezőként" ez a dolga, durvábban fogalmazva ez a kötelessége a világban. Ahogy anyaként sem kapunk csokit azért, mert vacsorát főzünk, vagy tanárként sem azért, mert különösen jó órát tartottunk.

4. A jutalom, mint visszajelzés
Visszajelzésre természetesen valamennyiünknek szükségünk van. Mivel apró gyerekeket tanítok, számomra leggyakrabban csak a pozitív visszajelzés létezik - annak mértéke változik a megérdemlés arányában.
Nagyon fontosnak tartom ez esetben, hogy a gyerkőcök megtanulják, hogy a kapott "jutalom", dicséret, elismerés nem a kapcsolatunkat, a szeretetünk mértékét mutatja, hanem az adott, aznapi teljesítményre reagál, azt tükrözi vissza. Nem őt magát minősíti, csupán a pillanatnyi teljesítményt helyezi el egy skálán. Az, hogy a csoport tagjai által kijelölt skálához viszonyítunk, vagy a gyerkőc képességeihez, korábbi teljesítményéhez - már megint helyzet és hozzáállás kérdése. Szerencsésnek tartom magamat azért, mert nem kell osztályzatokat osztanom - így a dícséreteim, jutalmaim (már amikor tárgyi formában jutalmazok) mindig az adott gyerkőc előmeneteléhez képest értendőek - azaz tudom a lurkókat önmagukkal, önmagukhoz mérni.
Nagyobb gyerekekkel azonban maximálisan működőnek tudom tekinteni azt a rendszert, amelyben nem csak mi jutalmazunk, értékelünk; hanem egy-egy óra végén ők is értékelnek minket. Azaz: ők is eldönthetik, hogy érdemlek-e ma matricát; és ha igen, egyet vagy kettőt. A jutalmazást azt hiszem ebben a kontextusban még én is elfogadhatónak tartanám - de ennek ellenére nem fogom bevezetni.

Inkább megtartom a matricákat és cukorkákat azokra a front-hatásos napokra és délutáni alvás nélküli hetekre, amikor utolsó adu ászként már csak ők maradnak a kezemben, hogy meg tudjam őrizni a siserehad figyelmét és lelkesedését. Mert "vészhelyzetben"  bevallom, néha én is gumicukor után nyúlok...

Háromig számolok

"Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom." (Ladányi Zoltán)

Ahogy bemutatkozásomban is jeleztem, apró csemeték nyelvtanítójaként rengeteg nevelési, fegyelmezési, gyerkőc-lélektani kérdéssel, problémával, feladattal szembesülök.
Iskolapszichológusként az egyetemen rengeteg hasznos technikát, praktikát tanultam; amelyek minden bizonnyal jól beválnak az iskolás korosztály körében. Nekem azonban - ahogy a kisgyerekes anyukáknak is - ennél sokkal kisebb lurkókkal van rendszerint dolgom.
Szeretem ezt a korosztályt, mert rendkívül nyitottak és kedvesek, működik bennük egyfajta eredendő ártatlanság és kiváncsiság, és időnként olyan magyarázatokkal állnak elő a világ dolgairól, hogy az embert lerázza a székről a nevetés.
Mégis, ezeknek a pöttömöknek a fegyelmezése néha talán nehezebb kérdéseket vet fel, mint az iskolásoké - legalábbis számomra.
Tapasztalatom szerint az óvodás korosztály csínytevései, rosszalkodása általában nem szándékos "rendbontás" eredményei, sokkal inkább egy-egy fizikai igény megnyilvánulása. Ha jó, élvezetes, sok játékkal megsépkelt órát tartok, akkor ennél a korosztálynál még lehetetlenség, hogy a gyerkőcök önszántukból elkezdjenek rendetlenkedni - hiszen a figyelmüket olyasvalami köti le, ami számukra érdekes, mókás, kellemes.
Pontosan emiatt amikor az ovisok elkezdenek az órámon figyelmetlenül viselkedni, az a következőket jelentheti (viszonylag nagy százalékban):

• unalmas számukra az általam felajánlott tevékenység
• fáradtak
• éhesek
• pisilniük kell
• nem aludtak az oviban
• nem voltak kint az udvaron, nem szaladgáltak eleget a nap folyamán

Mindenek előtt feltétlenül az első lehetőséget mérlegelem általában. És bizony előfordul, hogy rádöbbenek: azoknak a gyerkőcöknek akkor és ott nem megfelelő játékot választottam. Ilyenkor következik egy olyasféle gyors váltás, amit a gyereknevelésben talán következetlenségnek neveznénk. Hiszen idomulok ahhoz a "rendbontáshoz", amit a gyerkőcök éppen akkor elkövetnek, és az általuk - vallom, fizikai igényeik alapján - választott tevékenységbe építem be az aktuális angol tananyagot. Ha futnak, fogócskázunk; ha fetrengenek, altatódalt éneklünk.
A többi felmerülő ok esetében is hasonló a megoldás. Az óvodás korosztály, úgy gondolom, a lehető leghálásabb "közönség" és játszótárs, akit csak elképzelhetnénk. Így, ha éhesek, akkor próbálok keríteni egy kéznél lévő gyümölcsöt, melynek jól megtanuljuk a nevét, miközben elmajszoljuk; akinek wc-re kell mennie, azt haladéktalanul kiengedem; aki pedig fáradt, annak azt szoktam javasolni, hogy nyugodtan feküdjön el, és csak figyelje a többieket - ha valami nagyon magával ragadja, úgyis csatlakozni fog. Volt már külön-egyezményem óriási mozgásigényű 4 éves kislánnyal arról, hogy ha futni szeretne, szóljon, én pedig rábólintok, hogy fusson egy kört csendben, aztán térjen vissza az adott feladathoz. Az ovisokkal általában viszonylag jól meg lehet beszélni az ilyesfajta dolgokat.

Amikor azonban a gyerkőcök fáradtak is, nyűgösek is, és éppen bal lábbal keltek fel, előfordul, hogy a szép szó már nem használ - nem tűnnek úgy, mint aki hisz Bennem, és abban, hogy a felmerült igényeikre megoldást találok. Ígyhát sikongatva futkároznak - kielégítendő a mozgásigényüket - függetlenül attól, hogy még 1 percig kellene rám figyelniük, hogy aztán az angolozás részeként rohangálhassunk; akkurátus rendbe rámolják az ülőpárnákat - mondjuk színezés helyett; és még sorolhatnám.
Ennél a korosztálynál azonban ilyenkor - a kérések, javaslatok, rábeszélések és érdeklődés-felkeltők után - maximálisan beválik az én kis "varázsigém". Már angolul is értik, elég csak felemelnem a 3 ujjamat, és elkezdenem visszaszámolni fennhangon: Three, two, one...
Talán a hangsúly teszi, vagy a magyarul is rengetegszer hallott formula; de ezt a gyerkőcök elsőre, azonnal, maradéktalanul megértik.
Még nem gyakran fordult elő velem, hogy "egy"-re nem csücsültek vissza a helyükre a kismanók - de ezekben az esetekben is inkább lassan számoltam.

Van ugyanis egy titkom előttük: fogalmam sincs, hogy mi fog történni, ha "nullá"-ra még nincs rend. Sosem ígértem semmi szankciót erre az esetre. Felteszem a kezem, számolok, és kész, a varázsige működik.
Persze csak addig, amíg nem próbálja ki valamelyik kiváncsi, kalandvágyó 4 éves, hogy mit teszek utána.
Valószínűleg csak állni fogok pár másodpercig bambán, és elkönyvelem, hogy megtörték a varázslatomat.
Addig azonban "vészhelyzetben" igenis használom.