"De hiszen gyerek még!"

Sokat írtam már arról, miért is, hogyan is igyekszem egyenlő mércével mérni felnőttet és gyereket; önmagamat, és a nálamnál kisebbeket, fiatalabbakat.
Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.

Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
 
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.

A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...

Hogyan váljunk rossz pedagógussá?

Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Front

Nálunk, a családomban gyakran elhangzott: "Front van." Édesanyám vásott kölyök volt boldogult ifjúságában, és egy-két végtagját elegendő alkalommal eltörte, összezúzta ahhoz, hogy azok - az akkori orvostudomány fejlett munkáját dicsérve - a mai napig hasogassanak, ha változik az időjárás.
Hittem is meg nem is az efféle béka-módi időjóslásban; azután én is kellő alkalommal és intenzitással kísértettem a Sorsomat ahhoz, hogy nekem is legyen egy szép, varrott heg a térdem fölött. Ha nem is a frontra, ez a seb a hőmérséklet-változásra volt évekig érzékeny; hidegben belilult, mint a gyerekek szája a medencében.

Amikor a nyelviskolás praxisomban először hallottam a katasztrofális magatartásra magyarázatul, hogy "Front van.", be kell vallanom, égnek állt a hajam. Arra gondoltam - nézzétek el nekem, alig voltam 20 - a franckarikáért menti ki valaki a gyerekét - és saját nevelését - ilyen átlátszó érvvel?!
Azután néhány évnyi tapasztalattal és bölcsességgel lettem gazdagabb. Ma már nem csak, hogy hiszek a fronthatásban, de fel is ismerem azt. Amikor az angolórán mindenki körbe-körbe kíván szaladni, mutathatok bármi izgalmasat, érdekeset, ízleteset (!); amikor a ricsajt már a táborvezetésben edződött hangszálaim sem tudják túlharsogni; biztos mosollyal tárom szét a karom, és közlöm a jelen lévő, álmélkodó édesanyákkal: "Front van." Ők pedig megkönnyebbülve bólogatnak, hogy nem az ő gyereküket, nem az ő nevelésüket teszem felelőssé a káoszért.

Holnapra ígérik a melegfront érkezését.
Már előre félek.
:)

"Sajnálom."

Gyerekekkel beszélgetve, játszva, élve - ahogy megfigyeltem - gyakran hajlamosak vagyunk "elfelejteni" bizonyos alapvető udvariassági szabályokat, a másik ember tiszteletét, a másik személyes térre való igényét és önálló akaratát.
Persze a "kérem-köszönöm"-öt unos-untalan számon tartjuk és -kérjük. Ahogy a köszönést is. Amikor viszont mi teszünk olyasmit, ami a kis embert bántja, sérti, korlátozza; amit ő érez igazságtalannak vagy kellemetlennek; hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mit várnánk el, ha az adott "jogtalanságot" egy felnőtt ember követné el, velünk szemben.
Ilyenkor általában két dologra hivatkozunk. Ad1.: Amit tettünk, az vitán felül véletlen volt, nem akarattal történt - így (véljük) mentesülünk is a következményeivel járó felelősség alól. Ad2.: A kis ember sérelme objektíve szemlélve nem is olyan nagy gond, nem érdemel szót, nem is kellene vele foglalkozni.
Kérdem tisztelettel: melyikünk venné jónéven - mondjuk egy kedves barátjától -, ha amikor irgalmatlanul megvágta a kezét, akkor azzal "vigasztalná", hogy más ember elvesztette a karját a háborúban, mégis él - tehát hallgasson, és ne nyünyögjön igazán...?
Másrészt pedig: Elfogadjuk-e, amikor a gyerkőc azzal indokolja egyik-vagy-másik tettét, hogy "véletlen volt". Persze - ha rátanul a taktikára a lurkó - ez lehet átlátszó kifogás is minden csínytevésre...De tegyük a kezünket a szívünkre! Amikor tényleg véletlen csinált bajt a gyerkőc, akkor sem szidjuk/szidtuk meg soha? Egyetlen egyszer sem?

Megbántottam ma valakit. Aki a szívemhez nagyon közel áll. Olyasvalakit, aki vakon bízik bennem, és fenntartások nélkül elfogad. És mindemellett 4 éves.
Egy ártatlannak szánt viccel tettem - teljességgel akaratlanul. Azt hittem, Liza majd hangosan felkacag. Nem így történt. Lehajtotta a fejét, félrevonult, és vagy 10 percig nem beszélt velem.
Én pedig - megelőzve minden kérlelést és engesztelést, ráhatást és kérést -, amikor kimondta: "Viki megbántott!", azonnal megkövettem, elmondtam Neki, hogy nem direkt bántottam meg, és megkértem, hogy ne haragudjon rám.
A mosolyszünet tovább tartott, mint vártam - de nem tovább 10 percnél.
A lányzó az este további részében pedig nem nagyon volt hajlandó kiszállni az ölemből...

Gyerekekkel, szívből

Kevés dologról gondolom úgy, hogy megkérdőjelezhetetlenül és maximálisan értek hozzá. Ez persze sosem gátolt abban, hogy ezeket a tevékenységeket is önállóan, vehemensen és netalán eredményesen is végezzem - mindemellett az önbizalmam kevés fronton kikezdhetetlen.

Vannak azonban olyan területei az életnek, ahol tudom, hogy jó, amit csinálok. Nevezhetjük ezt elbizakodottságnak, de ösztönös megérzések folyamatának is. Nem szeretném, nem is tudom eldönteni, melyik fedi jobban a valóságot.

Ilyen téma például a gyerekekkel való mindennemű kapcsolat, foglalkozás. A felmerülő kérdésekre, konfliktusokra zsigerből jönnek a megoldások; gondolkozás nélkül döntök és cselekszem - az eredmények pedig általában igazolnak.

A minap - egy alig ismert baba feltétlen, őszinte bizalmán és felém fordulásán fennakadva - gondolkoztam el a fenti "siker" lehetséges okain, dinamikáján. Miért nyugszik meg a karomban egy csöppség hamarabb, mint valakiében, akit nálamnál százszor jobban ismer - miért érzi magát velem, nálam biztonságban?

Azt gondolom, a gyerekek megítélése, bizalma abszolút nem a hozzáértésen, tudáson múlik. Igazságtalanság volna úgy gondolnom, hogy többet tudok egy-egy gyerkőcről, a szükségleteiről, érzéseiről, mint az, aki nap-mint-nap együtt van vele. A gyerkőcök - tapasztalataim szerint - sokkal inkább hajlamosak a kisugárzásra alapozni a döntéseiket, nyitottságukat.

Éppen emiatt úgy érzem, szerencsés helyzetben vagyok náluk - az önbizalmam, a meggyőződéses nyugalmam, a mozdulataim biztonsága miatt. Nem a 24 évemet, nem a gyermektelenséget érzékelik; továbbmegyek: nem is a 4 évnyi rutint. Sokkal inkább azt a belülről áradó, engem is minden esetben elbájoló harmóniát, amit akkor élek meg, amikor Velük vagyok. Az én, saját biztonságomat a helyzetben és önmagamban.

Bármennyire bárgyú receptnek tűnhet első ránézésre - működik.

Éppen ezért buzdítanék minden anyukát, apukát, nagymamát, nagypapát, nagynénit, nagybácsit, és mindenkit, aki csak gyerkőcök körében forog:

Hallgassatok a megérzéseitekre, és merjetek bízni abban, amit az ösztönötök súg!

Az igazság, a tudás nem objektív, hanem Bennetek van.

Egy dalnyi melegség

Csütörtök este történt, 7 óra magasságában. A városra rázúdult a hó: vastagon, óriási pelyhekben, sűrűn és élénken hullott alá az égi áldás. A járókelők közül kevesen értékelték a természet hideg csodáját: a legtöbben morcosan törölgették az arcukból a szélhordta hópihéket, szorosabbra húzták a mellkasukon szürke-barna-fekete kabátjukat, úgy siettek tovább, kiérve az aluljáró védelméből.

Csak kevesen látták őket a villamosmegállóban. Két élénk alak a tompa, zárkózott kavargásban: két rózsaszín, bújkáló mosoly egy zord arc szegletén; egy felnőtt és egy pöttöm. Sapka, sál minkettőn, kesztyűt nem viseltek: melegítették egymás kezét. A kabátjuk - nagynak és kicsinek is - egységesen rózsaszínű.

Énekeltek.
Aki közelebb állt, hallotta.
A nagy leguggolt a kicsihez.
- Képzeld, ezt az éneket már a múltkor megtanultam, amikor én vittelek haza. Tudom is: Ha-ha-ha-havazik, he-he-he-hetekig....
A kicsi összeráncolta a homlokát.
- Azt nem úgy kell! Hanem: Ember, ember, december; hideg, morcos medve...
A nagy mostmár értette.
- Akkor taníts meg rá! - kérte a kicsit.

Liza elénekelte az ének elejét, a refrénben én is besegítettem - azt már tudtam. Megismételtük még párszor, hogy biztosan ne felejthessem el. Vártuk a villamost, és együtt énekeltünk a kavargó hóesésben.
Ilyen boldog, meghitt pillanatokat kívánok minden felnőttnek és gyerkőcnek - és leginkább nekik, együtt!

Egészséges önbizalom

Van egy tanítványom. Hívjuk őt - személyiségi jogainak védelmében - Kittinek (amilyen nevű tanítványom meg jelenleg nincs). Kitti nagyon helyes, értelmes kislány, korához képest önálló, amúgy csinos, helyes. Az órákon az édesanyja nélkül van bent, nagyon aktívan részt vesz, mindenre rávágja a választ - akkor is, ha az történetesen nem helyes. És amikor az éneklésre kerül a sor...Kitti torka szakadtából fújja az összes dalt - iszonyú fejhangon, és néha elég hamisan. Nincs ezzel baj - néha összenézünk, és mosolygunk a bent lévő anyukákkal, és előfordul, hogy megkérem Kittit: hagyja a többieket is szóhoz jutni.
Ugyanebbe a csoportba jár egy kisfiú is. Nevezzük őt - személyiségi jogainak védelmében - Bencének (ilyen nevű tanítványom szintén nincs). Bence nagyon okos kisfiú, szeret angolra járni, és jól láthatóan hallgatja is otthon a hang-anyagot, mert a kérdésekre általában tudja a választ. A dalokat is ismeri, tudja, mikor mit kell tenni, mutatni, mondani. Bence mindemellett csak az édesanyjával hajlandó bejönni az órára, és a kérdéseimre 10-ből 9-szer suttogva válaszol. Nincs ezzel baj - van, hogy én is már suttogva kérdezek, ezzel legalizálva, játékká téve ezt a szokását.
Szintén ebbe a csoportba jár mégegy kislány. Legyen a neve Melinda - személyiségi jogainak védelmében (nincs Melinda a jelenlegi praxisomban). Melinda ugyanolyan lelkes, mint Kitti; következetesen hallgatja az otthoni CD-t, ahogy mindkét fenti gyerkőc teszi. Kristálytiszta hangon énelkli a dalokat. Általában akkor válaszol, ha őt kérdezik. Akkor viszont helyesen, teljes mondatban, néha olyan kifejezéseket is használva, amiket nem én tanítottam neki. Helyes, kedves, hagyja a többieket is szóhoz jutni. Mindemellett ragaszkodik hozzá, hogy minden egyes angol órán jelen legyen - még akkor is, ha ehhez vidékről kell visszautazniuk Budapestre. Nincs is ezzel baj - örülnék, ha minden egyes család ennyire komolyan venné a közös célkitűzést.

Úgy gondolom, hogy a fent leírt gyerkőcök mindegyike sikeres, elégedett felnőtté válik majd egykor (úgy 15-20 év múlva). Mindnyájukban megvannak a szükséges képességek, készségek; a kedvesség, az ész, az akaraterő, és még sorolhatnám.
A következtetést - ami nemsokára következik - nem róluk szeretném levonni; hanem az általuk olyan jól képviselt viselkedésformák felnőtt megjelenési formáiról, ami esetükben még egyáltalán nem végleges hozzáállás, kialakult állapot; felnőttként azonban az egész életet meghatározó tényező lehet.

A Kittihez hasonlóan viselkedő felnőttek tökéletesen elégedettek magukkal. Tudják, hogy szépek, okosan és tehetségesek; úgy gondolják, hogy a bájukkal bárkit elvarázsolhatnak; magabiztosan állnak ki a véleményük mellett - legyen az jól alátámasztott, vagy kevésbé stabil. Ők általában képesek az érvényesülésre - legalábbis bármit érnek el, azt így élik meg; még akkor is, ha közben lehet, hogy a fél világ rajtuk nevet. Számukra viszont egyáltalán nem ez a lényeg. Ők maguk ugyanis mindig sikeresnek és nagyszerűnek érzik magukat. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert ha baj is éri őket, azt a tökéletlen, vagy irigy környezetnek tulajdonítják. Vidám életük van, és távol áll tőlük a depresszió.
Azok a felnőttek, akik Bencéhez hasonlóan működnek, általában korántsem ilyen felhőtlen életnek néznek elébe. Bár megvan a teheségük és a rátermettségük a feladatokhoz, nem tudják igazán jól "eladni magukat", "megcsinálni a szerencséjüket". Abban is bizonytalannak tűnnek, amiben biztosak; és nagyon tiszteletreméltó módon csakis amellé állnak oda teljes mellszélességgel, amit 100%-ig tudnak, és begyakoroltak. Az önéletrajzuk általában szerény; a személyes találkozás, beszélgetés velük gyakran hoz pozitív meglepetéseket. Kellemes, kedves, figyelmes, intelligens emberek - és néha komolyan elgondolkozunk, hogy vajon miért nem vitték sokra. Talán azért, mert ők akkor sem emelik fel a hangjukat, amikor kifejezetten ez a feladat.
Úgy gondolom, a fenti példa-gyerkőcök közül Melinda az, akinek egészséges önbizalma van. Akkor szól, ha kérdezik; akkor viszont tisztán, érthetően, és helyesen. Az ilyen felnőttek is általában felismerik, melyik a megfelelő hangnem, melyik a megfelelő pillanat - és csak ekkor lépnek, ekkor szólnak; ekkor viszont elbűvölnek mindenkit, aki a környezetükben van. Tudják, mit akarnak, és azt kellő rátermettséggel is kivitelezik; az akadályokat könnyedén veszik, a kiszabott út részeként tekintik. Egészséges mértékű önkritikával rendelkeznek, képesek felismerni a saját hibáikat - mindemellett nem akarnak mindenki hibáiért felelősséget vállalni. Bár az életük kevésbé felhőtlen, mint a Kitti-féle önbizalom-guruknak, általában köztiszteletnek örvendenek, gyakran kérik a tanácsukat, elismerően nyilatkoznak róluk. Tudnak belevágni valamibe - de a kellő pillanatban fel is tudják adni. Úgy halnak meg, hogy bár tudják, hogy nem ők a világ urai - abban viszont biztosak lehetnek, hogy 100%-ban önmaguk urai; és ez nekik bőven elég.

Érdekes ezeket a típusokat megfigyelni felnőttön, gyereken. Úgy gondolom, sosem az a nagyobb probléma, amikor önbizalomból túl sok van - inkább az, ha túl kevés. Éppen emiatt a nyelviskolában is mindig arra buzdítom a szülőket: ne akadjanak fent azon, ha egy gyerkőc hamisan énekel, vagy helytelenül válaszol.
Örüljünk inkább annak, hogy beszél. Hogy kifejezi önmagát. Hogy képes megbízni abban, amit önmaga létrehoz.
Úgy gondolom, többek között ez is a boldog élet kulcsa.