"Sajnálom."

Gyerekekkel beszélgetve, játszva, élve - ahogy megfigyeltem - gyakran hajlamosak vagyunk "elfelejteni" bizonyos alapvető udvariassági szabályokat, a másik ember tiszteletét, a másik személyes térre való igényét és önálló akaratát.
Persze a "kérem-köszönöm"-öt unos-untalan számon tartjuk és -kérjük. Ahogy a köszönést is. Amikor viszont mi teszünk olyasmit, ami a kis embert bántja, sérti, korlátozza; amit ő érez igazságtalannak vagy kellemetlennek; hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mit várnánk el, ha az adott "jogtalanságot" egy felnőtt ember követné el, velünk szemben.
Ilyenkor általában két dologra hivatkozunk. Ad1.: Amit tettünk, az vitán felül véletlen volt, nem akarattal történt - így (véljük) mentesülünk is a következményeivel járó felelősség alól. Ad2.: A kis ember sérelme objektíve szemlélve nem is olyan nagy gond, nem érdemel szót, nem is kellene vele foglalkozni.
Kérdem tisztelettel: melyikünk venné jónéven - mondjuk egy kedves barátjától -, ha amikor irgalmatlanul megvágta a kezét, akkor azzal "vigasztalná", hogy más ember elvesztette a karját a háborúban, mégis él - tehát hallgasson, és ne nyünyögjön igazán...?
Másrészt pedig: Elfogadjuk-e, amikor a gyerkőc azzal indokolja egyik-vagy-másik tettét, hogy "véletlen volt". Persze - ha rátanul a taktikára a lurkó - ez lehet átlátszó kifogás is minden csínytevésre...De tegyük a kezünket a szívünkre! Amikor tényleg véletlen csinált bajt a gyerkőc, akkor sem szidjuk/szidtuk meg soha? Egyetlen egyszer sem?

Megbántottam ma valakit. Aki a szívemhez nagyon közel áll. Olyasvalakit, aki vakon bízik bennem, és fenntartások nélkül elfogad. És mindemellett 4 éves.
Egy ártatlannak szánt viccel tettem - teljességgel akaratlanul. Azt hittem, Liza majd hangosan felkacag. Nem így történt. Lehajtotta a fejét, félrevonult, és vagy 10 percig nem beszélt velem.
Én pedig - megelőzve minden kérlelést és engesztelést, ráhatást és kérést -, amikor kimondta: "Viki megbántott!", azonnal megkövettem, elmondtam Neki, hogy nem direkt bántottam meg, és megkértem, hogy ne haragudjon rám.
A mosolyszünet tovább tartott, mint vártam - de nem tovább 10 percnél.
A lányzó az este további részében pedig nem nagyon volt hajlandó kiszállni az ölemből...

Gyerekekkel, szívből

Kevés dologról gondolom úgy, hogy megkérdőjelezhetetlenül és maximálisan értek hozzá. Ez persze sosem gátolt abban, hogy ezeket a tevékenységeket is önállóan, vehemensen és netalán eredményesen is végezzem - mindemellett az önbizalmam kevés fronton kikezdhetetlen.

Vannak azonban olyan területei az életnek, ahol tudom, hogy jó, amit csinálok. Nevezhetjük ezt elbizakodottságnak, de ösztönös megérzések folyamatának is. Nem szeretném, nem is tudom eldönteni, melyik fedi jobban a valóságot.

Ilyen téma például a gyerekekkel való mindennemű kapcsolat, foglalkozás. A felmerülő kérdésekre, konfliktusokra zsigerből jönnek a megoldások; gondolkozás nélkül döntök és cselekszem - az eredmények pedig általában igazolnak.

A minap - egy alig ismert baba feltétlen, őszinte bizalmán és felém fordulásán fennakadva - gondolkoztam el a fenti "siker" lehetséges okain, dinamikáján. Miért nyugszik meg a karomban egy csöppség hamarabb, mint valakiében, akit nálamnál százszor jobban ismer - miért érzi magát velem, nálam biztonságban?

Azt gondolom, a gyerekek megítélése, bizalma abszolút nem a hozzáértésen, tudáson múlik. Igazságtalanság volna úgy gondolnom, hogy többet tudok egy-egy gyerkőcről, a szükségleteiről, érzéseiről, mint az, aki nap-mint-nap együtt van vele. A gyerkőcök - tapasztalataim szerint - sokkal inkább hajlamosak a kisugárzásra alapozni a döntéseiket, nyitottságukat.

Éppen emiatt úgy érzem, szerencsés helyzetben vagyok náluk - az önbizalmam, a meggyőződéses nyugalmam, a mozdulataim biztonsága miatt. Nem a 24 évemet, nem a gyermektelenséget érzékelik; továbbmegyek: nem is a 4 évnyi rutint. Sokkal inkább azt a belülről áradó, engem is minden esetben elbájoló harmóniát, amit akkor élek meg, amikor Velük vagyok. Az én, saját biztonságomat a helyzetben és önmagamban.

Bármennyire bárgyú receptnek tűnhet első ránézésre - működik.

Éppen ezért buzdítanék minden anyukát, apukát, nagymamát, nagypapát, nagynénit, nagybácsit, és mindenkit, aki csak gyerkőcök körében forog:

Hallgassatok a megérzéseitekre, és merjetek bízni abban, amit az ösztönötök súg!

Az igazság, a tudás nem objektív, hanem Bennetek van.