"Valid gyerekek"

Kedves Olvasóim, bocsássatok meg azért, hogy már a címben is mindenféle idegen kifejezésekkel dobálózom. Nem véletlen, hogy nem "érvényes"-t írtam.

Van egy barátnőm, Emese, akivel együtt végeztük el az egyetemet, az iskolapszichológus-képzést. Talán mondhatom, hogy ketten voltunk az évfolyam leginkább emblematikus figurái: nekünk volt a legnagyobb a szánk, a leginkább egyéni véleményünk, és a legkörvonalasabb elképzelésünk iskoláról, pszichológiáról.

Emese az államvizsga után megkapta a legtöbbek számára mesőbe illő felajánlást: maradjon bent az egyetemen, és tanítsa a következő nemzedéket. Természetesen elfogadta - hiszen számára is ez volt az álom-lehetőség -, így most eljövendő gyermekeink eljövendő tanárait képzi.

Én - várható módon - semmiféle ehhez hasonló ajánlatot nem kaptam. Pedig - úgy hiszem - szerettek, és becsültek. Egyszerűen csak tudták, hogy úgysem lenne nekem való. Én az egyetemen kívül, a valódi életben, hús-vér gyerkőcök és pedagógusok között szerettem volna már a kezdet kezdetétől felhasználni a tanultakat - és ezt nem átallottam az egyetemi órákon is gyakran hangoztatni.

Így történt, hogy Emese a téma tudományos oldaláról, én pedig a gyakorlati irányból szemlélem pillanatnyilag a pedagógiát és iskolapszichológiát. És fontosnak tartom leszögezni, hogy amennyiben lelkiismeretesen műveljük, egyiket sem helyezem a másik elé - márpedig mind Emese, mind én szívvel-lélekkel végezzük a munkánkat.

Emese viszont ennél távolabbra tekint - és a minap felvetette nekem a problematikát, miszerint úgy érzi, idővel a szakmaiságát, a tudását teljesen alá fogja aknázni, hogy a munkája során nem lát igazi, valid (azaz átlagos, hétköznapi) gyerekeket.

Én, aki nap-mint-nap kézzelfogható gyerkőcökkel dolgozom, maximálisan megértettem a problémáját - és nagyrabecsülöm a hozzáállását, szemléletét, szakmai önkritikáját. Le a kalappal!

Úgy gondolom, hogy a napjainkban, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzése során egyre ritkább mind a közvetlen, mint pedig a közvetett tapasztalat, gyakorlat megjelenése.

Közvetlen tapasztalat alatt a szakmai gyakorlatot, a gyerekekket eltöltött, félig-meddig már pedagógusi vagy pszichológusi szerepkörben megtapasztalt időt értem. A legtöbb felsőoktatási intézményben az ilyen típusú tapasztalat-szerzési kötelezettség a pedagógusok esetében nagyságrendileg 150-200 óra - míg a pszichológusok esetében ismereteim szerint nincs is megszabott, kötelező gyakorlati idő.

Ebből pedig szervesen következik, hogy csakis az adott szakember-tanonc hozzáállásától, lelkiismeretességétől és lehetőségeitől függ, hogy a gyerkőcök világában, nyelvében járatosan, avagy csupán elméletileg képzetten lép-e ki az adott oktatási intézmény falai közül.

Sajnos, ez nem csupán az elhelyezkedés utáni kezdeti nehézségeket hozza magával. Vélem, hogy ezekkel a problémákkal mindenkinek szembe kell nézni - a korábbi tapasztalatok csak könnyíthetnek rajta.

Azonban könnyen előfordulhat, hogy az adott szakember olyan feladatokkal találja szemben magát újdonsült munkája kapcsán, amelyekre korábban nem is gondolt - és amelyek meghaladják a képességeit, tűrését, türelmét, vagy az általa vállalhatónak ítélt határokat. Így aztán két lehetősége marad: vagy tovább végzi a munkáját kelletlenül, lelkesedés nélkül, továbbra is elméleti alapokon nyugodva, rugalmatlanul - ami nyilvánvalóan rossz hatással lesz a vele kapcsolatban lévő növendékekre; vagy pedig másik pályát választ magának - ami a tanár- vagy pszichológus-váltás traumáját jelenti a gyerkőcök számára.

Közvetett tapasztalat - nos ez volna az a fajta tudás, amelyet az oktatóink a saját élményeiken, történeteiket keresztül adnak át nekünk a képzés során. Ehhez azonban szükség volna arra, hogy a felsőoktatásban tevékenykedők rendelkezzenek efféle élményekkel, ismeretekkel a tankönyvi tudáson túl is. Mindemelett, ahogy Emese is, sokan közvetlenül az iskolapadból kerülnek oktatói pozícióba - így a tudás valós körülmények közötti kipróbálása szinte lehetetlenné válik. Az hallgatók pedig elesnek a közvetett tapasztalatszerzés lehetőségétől

Ahogy a fenti levezetésből is látszik, az elméleti és a gyakorlati ismeretek - az Emese és az én pályáméhoz hasonló - elválása elég drasztikus következményekkel jár mind a gyermekekkel foglalkozó szakemberek életpályájára, mind pedig a velük kapcsolatba kerülő gyerkőcök tapasztalataira nézve.

Éppen emiatt - Emese felvetéséből kiindulva - maximálisan fontosnak, és támogatandónak tartom, hogy a leendő pedagógusok, pszichológusok - és jó esetben oktatóik is - igenis szerezzenek tapasztalatot a gyerkőcök valódi világában.

Bár a szavam a felsőoktatási törvény, és a bevett magyar gyakorlat szintjén vajmi keveset ér, arra buzdítanék minden gyakorló nevelőt, hogy esetenként olvasson utána a szakterületén megjelenő tudományos fejleményeknek; valamint minden elméleti szakembert, hogy időről időre merüljön el egy kicsit az általa tanulmányozott terület hús-vér világában.

Úgy gondolom, mindkettő meglepő és felvillanyozó felfedezésekhez vezethet.

Akinek pedig nincs ötlete, hogy hol láthatna valódi, valid gyereket, az írjon Nekem egy üzenetet - és bármelyik délután szeretettel várom!

Az talál, aki keres

Érett már bennem egy írás a Választásról, az Egyezésről. A héten többen, többször kérdeztek tőlem olyat, ami szorgalmas fejtegetésekre ösztönzött e témában - mindnyájan bele-bele pillantanak ebbe a blogba is, tudom. Ígyhát álljon itt egy szösszenet a gondolataimról a kérdéskörben!

Azt gondolom, jó pszichológust találni kell. Akár hosszas keresés, mellényúlások, csalódások árán is. Ez egy nehéz, gürcös folyamat - legyen akár felnőttről vagy gyerkőcről szó.

A fenti "jó" alatt itt nem a szakmai felkészültségre gondolok. Szeretném feltételezni, hogy minden elérhető szakember megfelel ennek a kritériumnak. Természetesen mindig vannak sajnálatos kivételek - ezekben az esetekben (az elsődleges bizalom maximális tiszteletbentartása után) természetesen és egyértelműen a szakember-váltás mellett teszem le a voksom.

De akkor mit is értek én - a nem-laikus - jó szakember alatt?

Nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ez mindig rajtatok múlik. Legfőképpen azon a személyen - legyen az felnőtt, vagy gyerek - aki a pszichológussal együttműködésben kell dolgozzon az adott problematikán. Lehet egy szakember a területén magasan kvalifikált, jól felkészült, óriási gyakorlatra visszatekintő, ha egyszerűen belépünk hozzá, és első blikkre nem szimpatikus. Úgyanígy van ez a gyerekekkel is. Az első benyomás, az első néhány szó, mondat, beszélgetés Nekik is - ahogy nekünk is - nagyon sokat számít, alapvetően határozza meg a "kapcsolat" további sorsát. Azaz hosszú távon azt: vajon fogunk-e tudni sikeresen együttdolgozni? Vajon lesz-e belátható időn belül belátható eredménye a közös munkának? És úgy gondolom, ezek a kérdések alapvetőek egy pszichológus-kliens kapcsolat esetén.

Ezért, és csakis emiatt, saját tapasztalatom alapján mindenkit arra bíztatnék, hogy amennyiben már rászánta magát, hogy a problémájával szakemberhez fordul ne féljen megkeresni a neki, vagy a gyermekének megfelelő segítőt. Akiben képes megbízni. Aki számára szimpatikus módon kommunikál, viselkedik. Akinek az értékrendjét a magáéhoz hasonlónak érzékeli. Ahogy nekünk is, a pszichológusnak is van egyfajta személyisége, amelyet semmiképp nem képes átlépni. Ha tudunk ezzel együttműködni, az örömteli - ha nem, akkor váltani kell.

Mindemellett persze fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy nem arra akarok buzdítani senkit, hogy lépten-nyomon új szakembert keressen az első közösen felmerülő probléma, időpont-egyeztetési nehézség, nézet-különbség esetén. Mint minden emberi kapcsolatnak, ennek a típusú együttműködésnek is megvannak a maga hullámhegyei, hullámvölgyei. Amiket - vélem - meg kell harcolni, ki kell böjtölni.

Azonban nem bármi áron.

Amikor a gyerkőcünket visszük ilyesfajta szakemberhez - de akár akkor is, ha magunk szánjuk rá magunkat hasonlóra - tartsuk készenlétben a kérdést - akát a kölyök, akár a magunk számára: Kedves volt a néni? Szívesen jönnél Őhozzá máskor is? És amennyiben az első 2-3 találkozás után erre a kérdésre még  mindig határozott NEM a válasz, keressünk másik szakembert!

Ez nem szégyen, nem kudarc, nem a próbálkozás csődje. Sokkal inkább azt mutatja, hogy tudjuk, hogy mire van szükségünk, és akarunk is tenni ezért. Felvállalva magunkat, az igényeinket, a megérzéseinket.

Hiszen éppen ezekért szállunk harcba!

Gyermekszobai Illemtan Felnőtteknek - Fülöp Luca írása

(eredeti megjelenés: http://izgaga-biomasszak.blogspot.com/)

A kisember is ember - vallom. Külső szemlélők közül sokaknak talán "túlságosan is" - ha lehet ilyenben túlzásokba esni.

Persze tudom, hogy a gyerkőcöknek egyáltalán nem jó, ha a szülő/nevelő/tanár haverrá minősül.

A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra, hogy a felnőtt egyfajta tekintély legyen. Mert bár sokszor idegesítő érzés nekik, hogy valaki más mondja meg mit tehetnek és mit nem, jó, ha legalább mi, a szülők, nevelők tudjuk, hogy ezzel egyfajta tehermentesítést is végzünk. Olyan felelősséget veszünk le a vállukról, amiket még nem szabad az ő nyakukba varrni. Tehát vannak olyan - nevezzük így - előjogok, amik minket, a gyermekeinkért hosszú ideig felelősségel tartozó felnőtteket illetnek meg, pontosan azért, mert a "balhét" is mi visszük el, ha éppen úgy alakul.

Van azonban egy-két dolog, amihez maximálisan tartom magam, mert úgy gondolom vannak "illemszabályok" melyeket nekünk, felnőtteknek be kell tudnunk tartani.

Az egyik legfontosabb az az, hogy ha két gyermek játszik és engem nem hívtak maguk közé, akkor én úgy tekintem: nem vagyok jelen. Akkor sem, ha éppen vasalok, ők pedig a szoba másik sarkában játszanak. Tehát ott vagyok, hallom mi történik, de tartom magam ahhoz, hogy mégsem.

A játék a gyermekek saját kis intim világa számomra. Amikor ők átlényegülnek varázslovakká, tündérekké, szuperhősökké nincs helye a felnőtt közbeavatkozásának. Természetesen alap esetekről van szó. Nyilván ha olyasmit látok, ami már mondjuk a testi -lelki épségüket súlyosan veszélyezteti, közbeavatkozom. De soha nem szólok rájuk olyan alap dolgok miatt, amiket normál esetben szóvá teszek.

Így tehát, ha a közös vacsora asztalnál valamelyik közbevág amikor más beszél, természetesen a magam módján igenis figyelmeztetem az illetékest arra,hogy ez nem oké. Viszont ha játék közben nem használják a légyszívest, vágnak egymás szavába, bármennyire is ott lenne a nyelvemen, hogy neveljek, tudatosan nem teszem.

Sokkal nagyobb ára van, mint amennyit nyernék vele: kizökkenteném őket egy olyan metódusból, ami számukra nem csak önfeledt szórakozás, hanem egy feszültség-lecsapolási csatorna, esemény-feldolgozó nagyüzem. Számukra ugyanis a játék ilyen. A gyermekek a maguk szintjén így dolgozzák fel az eseményeket, így engedik ki a gőzt.

Az jut ilyenkor eszembe, hogy ha mondjuk vékonyak a falak és halljuk, hogy két ember szeretkezik, bár nem tudjuk nem hallani, mégsem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy ha azt halljuk: "Csókolj meg!" mi átkiabáljunk, hogy: "És a légyszíves???".

Tehát ilyen helyzetben, ha hozzám nem szólnak, hát én sem szólok hozzájuk.

Van épp elég lehetőségem kiélni a nevelési ingerenciámat.

Aztán ilyen a gyerekszoba is (már ahol van). Nálunk Virág és Ildikó bármikor megteheti azt, hogy azt mondja: ne menjünk be. (Nyilván rutinróka szülők ilyenkor kétszeresen hegyezik a fülüket, hogy megnyugodjanak: a kizárás azért történt, mert esküvőset játszanak, ami intim dolog; nem pedig azért, mert épp erdőtüzeset játszanak élesben.) A nappaliban ezt már nem tehetik meg minden szó nélkül. Mert az egy közös helyiség, én sem tehetem ki onnan a szűrüket "csak mert én azt mondtam" alapon. Ellenben a mi hálószobánkba sem lépnek be kopogás, a válasz-megvárása nélkül.

Erre megint csak azzal tudok jönni: hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyermekeknél a játék szerepét. Csak ismételni tudom magamat, és újabb példával jönni: mi sem szívesen vennénk, ha egy harmadik fél beleasszisztálna, ruhát teregetne stb. miközben mi a pszichológusunknak ecseteljük az aktuális lelki életünk történéseit.

Egy szó mint száz: tehát amellett, hogy vallom: a Jupiter-Kisökör hasonlatnak sokszor pont a gyermekek érdekében működnie kell, vannak olyan jogok, amik a szememben kétszeresen is kijárnak a kisgyermekeknek: ilyen pedig a saját intim szférájuk, a JÁTÉK maximális tiszteletben tartása.

Anya, ne menj el!

Úgy gondolom, gyermekként a legtöbben átéltük ezt az érzést. Szükségünk lett volna az édesanyánk jelenlétére, mindennél jobban vágytunk Őrá - de neki éppen más dolga volt, nem ért rá. Talán dühösek voltunk érte, talán csak szomorúak, de egy biztos: semmiképpen nem esett jól tőle.

Azután felnőttünk mi is, így vagy úgy már feldolgoztuk ezt a korai minket ért igazságtalanságot, talán már gyerekünk is van. Már látjuk, hogy Anyu mit csinál, ha nincs éppen jelen - és pontosan tudjuk, hogy általában akkor is értünk, a mi érdekünkben jár el. És megértjük, hogy nem tud kétfelé szakadni.

Mi mindemellett megpróbálunk - hiszen emlékszünk, milyen volt kicsinek és védtelennek lenni, Anyu óvó szárnyai nélkül. És azért, mert - nem utolsó sorban - bizonyos szempontból szabadabban tehetjük. Nem nehezedik ránk a társadalmi elvárás, hogy másképpen cselekedjünk.

Anyáink idejében ugyanis - ahogy én tudom - az volt a bevett gyermeknevelési gyakorlat, hogy a babát igenis hagyni kell sírni. Hiszen így tanul meg várni, így nem lesz engedetlen, hisztis, akaratos a későbbiekben. Anyáink pedig nem szerettek volna elkényeztetett gyermekeket nevelni - így hajlottak rá, hogy a fentiek szerint járjanak el. Mi pedig sírtunk, torkunk szakadtából. És a rend és fegyelem mellett - amit valóban megtanultunk - azt is a magunkévá tettük, hogy vannak pillanatai az életnek, amikor senki számára nem mi vagyunk a legsürgősebbek, legfontosabbak.

Ami persze nem igaz, már nem volt igaz akkor sem. Csak ismételni tudnám önmagam: egyrészt Anyu értünk dolgozott akkor is, amikor épp sírtunk utána; másrészt a mi érdekünkben alkalmazta ezt a fajta nevelési stratégiát.

Mostanában azonban fordul a széljárás, változik a szemlélet a gyermeknevelési kérdésekben. Egyre több fórumon hallom tanácsként az édesanyáknak: ne hagyják sírni a babájukat. Vegyék fel. Nyugtassák meg. Kényeztessék - ha elkényeztetni nem is feltétlenül kell.. Éreztessék vele, hogy számára mindig van fülük és szabad kapacitásuk; az ő igényeit mindenek előtt ki fogják elégíteni. Hogy számukra mindig a babájuk lesz az első.

Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint ez a fajta nevelési gyakorlat kiegyensúlyozottabb baba-mama kapcsolathoz vezet. Hogy nem elkényeztetett nyavalygókat, sokkal inkább kiegyensúlyozott, egészséges önbizalommal rendelkező felnőtteket nevelünk általa. A gyerekek bőven ráérnek később megtapasztalni, hogy az élet kegyetlen hely, ahol csak az esetek töredékében alakulnak a dolgok az ő igényeik szerint. Édesanyaként nyugodtan szolgáltathatunk egy biztos bázist, kiszámítható háttérországot - nem indítjuk ezáltal hendikeppel a gyerkőcünket az érvényesülés útján.

Épp ellenkezőleg. Megteremtjük számára a hitet önnön értékességében és a környezet, a külvilág segítőkészségében. A lehetőséget a segítség-kérésre. A bizalmat önmaga és a világ felé.

Vannak lurkók akikkel angol órán ott van az édesanyja. Mert a gyerkőc ezt szeretné. Vannak, akik Anyu nélkül is elég bátrak 45 percnyi angol mókázáshoz - az ő édesanyjuk kint várja őket, vagy ügyet intéz amíg az óra tart.

Ezek a variációk vajmi kevésben zavarnak engem A szülői kérdésre: "Meddig legyek bent a gyerekemmel?" általában azt válaszolom, hogy amíg a kismanó szeretné. Hiszen számomra is az a fontos, hogy a gyerkőcök felszabadultan játsszanak, jól érezzék magukat egy-egy foglalkozáson. Minek rontanám el a szájízüket azzal, hogy kiküldöm azt, aki a számukra a legfontosabb?

Abban az esetben pedig, ha az anyuka már nincs bent angolon, összesen egy kikötéssel szoktam élni. Nevezetesen azzal, hogy ha elmegy például bevásárolni, azt előre beszélje meg a gyermekével. És csak akkor induljon neki, ha ez a picinek sem jelent gondot. Bár ritka esetben történik meg, fordult már elő velem, hogy az anyuka, aki szentül megígérte, hogy az ajtóban várja a gyermekét, mégis elment a postára. A gyerkőcnek pedig pisilni kellett óra közben. És nem találta Anyát...

Úgy gondolom, ez esetben is - ahogy a gyermeknevelés gyakorlatában annyiszor - a legfontosabb a következetesség. Egy olyan rendszer, olyan megszokás, ütemezés kialakítása, ami mind a gyerkőc, mind a magunk számára vállalható, tartható.

És ehhez - természetesen - nagyon sok dologban igazodnunk kell a kicsihez. Ez pedig néha fogcsikorgatóan nehéz.

Talán kicsit egyszerűbb, ha arra gondolunk, milyen boldogok lettünk volna, ha réges-régen Anya mégsem megy el, amikor sírunk utána. Azt gondolom, a tudat, hogy megadhatjuk ezt a boldogságot a gyermekünknek, mindennél több erőt ad az alkalmazkodáshoz.

Gyerekszáj

Nyelviskola, óra előtti tengés-lengés. Zsófira és Lizára én vigyázok. Zsófi felemeli Lizát (pedig alig nagyobb nála), pörög vele. Megkérdezem, megpörgessem-e őket. Természetsen szeretnék! Nekilátok.

V.: Liza, hogy Te milyen sós-zsák vagy!
Zs.: De bennem több só van!

Én meg csak álltam, és dőltem a nevetéstől...

Fegyelem

Napjainkban a gyermekek intézményes oktatásának kezdete meglepően korán veszi kezdetét - jóval korábban, mint 10-20-50 évvel ezelőtt.

Bár iskolába csak 6-7 évesen mennek a lurkók, már az óvoda kiemelt célja is a fejlesztés, az iskolára készítés - és akkor még nem beszéltem a különórákról, foglalkozásokról, amelyeken a délutánonkét vesznek részt a fiúk-lányok.

Az iskolaérettség fogalmát szinte mindenki ismeri. Ez azokat a készségeket, képességeket hivatott felmérni, amelyek képessé teszik a gyerkőcöket a helytállásra és a gördülékeny boldogulásra az iskolában: koncentráló képesség, mozgás-fejlettség, beszédkészség, feladattartás, satöbbi.

Azonban ez a készség-csoport tényleg csak 6-7 éves korra áll össze - addig a gyerekek valamilyen módon kilógnak az oktatási intézmények által megkövetelt határok közül. Ami nem baj. Ez a dolguk, ez a fejlődésük rendje.

Azonban azok a lurkók, akik már iskola előtt bekerülnek valamiféle oktatás rendbe, nagyon gyakran olyan elvárásokkal szembesülnek, amiket a.) nem is értenek, b.) teljességgel képtelenek nekik megfelelni. Nem azért, mert buták, vagy gonoszak. Egyszerűen nem elég fejlett hozzá az agyuk, az idegrendszerük, az akaraterejük. Ezeket az elvárásokat egyes esetekben a pedagógusok támasztják (extrém esetekben ilyen helyzetben a pedagógus-váltás pártján állok; ugyanakkor ha az elvárások fejlesztőleg hatnak a gyerkőcökre, akik szeretik a pedagógust, akkor ez is elfogadható számomra), de a legtöbb esetben a szülőktől származnak.

Egy szülőre - úgy érzem - minden báj és öröm ellenére igen nagy terhet ró az az időszak, amíg a gyermeke folyamatos felügyeletet és segítséget igényel. Szeretnénk sürgetni, siettetni az önállóságot, a szófogadóságot, a komolyodást - és ezzel együtt a nagy és mély közös beszélgetéseket, a reggeli önálló öltözködést, azt a pár percet, ami alatt van lehetőségünk meginni egy csésze kávét...Érthető, kezelhető elvárások ezek.

Éppen ezek miatt a szülők gyakran olyan fegyelmi szabályokkal vértezik fel a csemetéiket példának okáért egy-egy (hogy saját példámból induljak ki) angol óra előtt, amelyek számomra, a pedagógus számára nem fontosak - és számomra, a pszichológus számára egyenesen kártékonyak.

Első olvasásra bután hangozhat, de én bizony szeretem, ha az órám előtt a gyerekek lélekszakadva rohangálnak, és torkuk szakadtából üvöltöznek a teremben. Mert ez mindennél jobban bebiztosít arról, hogy az órámon nem így lesz. Kirohanják, kikiabálják magukból a feszültséget - hogy aztán képesek legyenek nyugodtan ülni, okosan figyelni.

És mindemellett számomra az sem létszükséglet, hogy az órámon "rend legyen és fegyelem". Csupán egy-két háklim van - de ezeket általban meg is beszélem a gyerkőcökkel. Nevezetesen: fontos, hogy szót fogadjanak, és ne tegyenek direkt mást, mint amit kérek; és fontos, hogy bízzanak bennem annyira, hogy szólnak, amikor valamit máshogy szeretnének csinálni - én pedig majd alkalmat találok a változtatásra.

(Volt olyan nagyon nagy mozgásigényű 4 éves "kislányom", akivel megállapodást kötöttem. Ha szaladgálni szeretne, szóljon, én pedig vagy rábólintok, és akkor futhat egy kört; vagy nem bólintok rá, és akkor én intézem úgy, hogy hamarosan rohangászhasson. A lényeg, hogy ezzel ne zavarjuk meg a többieket. Megértette. És működött.) 

Ez a rendszer általában működik. Az anyukák pedig az első néhány alkalommal kint szörnyülködnek, hogy mekkora hangzavar szűrődik ki a teremből. Azután egy pár hét alatt megszokják. És a lurkók elégedetten, nem a szabályoktól agyonfrusztráltan, és ami talán a leglényegesebb: rengeteg élményszerű tudással a fejükben térnek haza.

Mert úgy gondolom, egy bölcsisnek, ovisnak, kisiskolásnak még nem feladata, hogy olyasmire figyeljen, ami nem köti le; hogy olyasmit ne tegyen, aminek nem látja semmi reális gátját; hogy a tanulás részeként a magáévá tegye a nyugton ülés kényszerét. Ha ekkora gyerekeket szeretnénk tanítani - és taníttatni - akkor el kell fogadnunk az ő módozataikat a befogadásra: az érintést, a mozgást, a rombolást, a kiabálást, a folyamatos kérdéseket. És pedagógusként meg kell próbálnunk ezt mederbe terelni, anélkül, hogy elvárnánk a beszüntetését.

Szülőként pedig két dolgunk van. Elsőként olyan pedagógust választani, aki képes erre a serkentő, együtt-működő, gyerkőc energiáiból építkező tanításra. Másodsorban pedig hátradőlni, és meginni egy csésze kávét, amíg a csemeténk 45 percig éppen másnak őrjöng.

Jutalom

Egy kedves kolleginám-barátnőm pusztába kiáltott kérdése ihlette az alábbi bejegyzést.
Angol-szakkört kezd egy általános iskolában; és az őt patronáló tanár külön felhívta a figyelmét, hogy adjon valami materiális jutalmat (matrica, édesség) a foglalkozás végén a gyerekeknek. Ő nem szeretne. És némileg bizonytalan benne, hogy jól gondolja-e.
Teljesen objektíven sajnos én sem tudom megítélni - de a következőkben törekedni fogok rá. És mindenképpen mellé szeretnék állni.
Több okból kifolyólag is.

1. A jutalmazás pszichológiája:
Az emberi elme valahogy úgy működik, hogy minden egyes tettünknek megpróbálja megtalálni az ésszerű magyarázatát. Ha megvettünk egy pulóvert, akkor már sokkal szebbnek ítéljük 3 másikhoz képest, mint azt a vásárlás előtt tettük. Ha felvesszük a pulóvert, akkor utólag hajlamosabbak vagyunk azt mondani, hogy fáztunk. És ki ne gondolná úgy fizetésemelés után a - még a lelkesen végzett, szabad akaratból választott - munkájáról is, hogy valójában kevesebbért már nem is vállalná el?
Egyszóval mindennek megtaláljuk az okát - és ebben hajlamosabbak vagyunk a leginkább szembeszökő tényezőt választani.
Azaz: ha jutalmat kapunk az amúgy élvezetes szakkörért, akkor amikor megkérdezik, hogy mi a jó benne, csak rápillantunk a füzetünkre, és közöljük: hát, hogy matricát kapunk a végén! Gyerekek esetében ez méginkább valószínű fordulat - hiszen ők még ritkábban kalkulálnak a belső érzésekkel, mint a felnőttek.
Emiatt aztán a belső motiváció (=szeretek angolra járni) meglepő gyorsasággal alakulhat át külső motivációba (=kapok érte valamit). Ami alapvetően nem probléma mindaddig, amíg az - amúgy szeretett - tevékenység mellől el nem marad a külső jutalom. Viszont amikor elmarad ("mert már elég nagyok vagytok"; "mert elfelejtettem hozni"; "mert most nem viselkedtetek rendesen") az - immáron jogosnak érzett - díjazás; akkor könnyen vele múlik a motiváció is. ("Ha nem kapok csokit, már nem is jó!") Így aztán a gyerkőcök olyan tevékenységektől vadulnak el, amelyeket éppenséggel szerettek, és maguk választottak korábban.
Éppen emiatt én magam csak speciális esetekben jutalmazok tárgyi eszközökkel - természetesen dicséretben, mosolyban sosincs hiány.

2. Amikor valaki nem érdemel jutalmat
Tegyük fel, hogy a csoport nagy része jól dolgozik - kivéve egy gyerkőcöt, aki folyamatosan zavarja a foglalkozást. Ha alapvetően a tárgyi jutalmazás pártján állunk, mi a teendő?

• Ne adjunk neki matricát? Akkor biztos, hogy teljesen magába zuhan, és ha eddig szerette az adott foglalkozást, mostantól biztos, hogy megváltozik a hozzáállása.
• Vagy kapjon ő is jutalmat, mint a többiek? Akkor mire jó az egész? Alanyi jogon jár, függetlenül a viselkedéstől? Mert ha így van, az magyarázattal szolgál - de ezt akkor nem árt a leges-legelső jutalom kiosztása előtt tisztázni a lurkókkal. Ha viszont valóban a megfelelő viselkedést díjazza, akkor mit gondol vajon a többi gyerek, ha a rendetlenkedő is kap? És vajon hogy fognak viselkedni 3-4 ilyen alkalom után ők is?

A magam részéről kerültem már ilyen zsákutca-helyzetbe, és nehéz szívvel, és kattogó fogaskerekekkel azt találtam ki, hogy mindenki kapott matricát; de aki jól viselkedett, az kettőt választhatott, aki rendetlenkedett, az pedig csak egyet. Ez meg persze anyagi katasztrófa egy idő után - de egy-egy alkalommal határozottan belefér.

3. A józan, reális érték-közvetítés:
Véleményem szerint jelen társadalmunk túlságosan materiális, anyagi alapokon nyugszik. Az ember mércéje nem az erkölcs, a tudás, a tartás, a tettek; hanem nagyon gyakran az általa birtokolt anyagi javak: ruha, autó, lakás, satöbbi.
Amennyiben azt szeretnénk, hogy a gyerekeink már ebbe a felfogásba nőjenek bele - hiszen végső soron ebben a világban fognak élni - akkor ez az érvem nem ellenérv a jutalmazás irányába.
Azonban ha arra törekszünk, hogy a szellemi, lelki, eszmei értékek számukra is legalább annyit jelentsenek még, mint számunkra, akkor előbb vagy utóbb meg kell tanítanunk nekik, hogy a tanulás, a tudás - bár erőfeszítésbe kerül - önmagáért, a saját öröméért és hozadékáért végzett folyamat; az elvégzője nem érdemel külön jutalmat, ajándékot érte, hiszen gyermekként, tanulóként, "felfedezőként" ez a dolga, durvábban fogalmazva ez a kötelessége a világban. Ahogy anyaként sem kapunk csokit azért, mert vacsorát főzünk, vagy tanárként sem azért, mert különösen jó órát tartottunk.

4. A jutalom, mint visszajelzés
Visszajelzésre természetesen valamennyiünknek szükségünk van. Mivel apró gyerekeket tanítok, számomra leggyakrabban csak a pozitív visszajelzés létezik - annak mértéke változik a megérdemlés arányában.
Nagyon fontosnak tartom ez esetben, hogy a gyerkőcök megtanulják, hogy a kapott "jutalom", dicséret, elismerés nem a kapcsolatunkat, a szeretetünk mértékét mutatja, hanem az adott, aznapi teljesítményre reagál, azt tükrözi vissza. Nem őt magát minősíti, csupán a pillanatnyi teljesítményt helyezi el egy skálán. Az, hogy a csoport tagjai által kijelölt skálához viszonyítunk, vagy a gyerkőc képességeihez, korábbi teljesítményéhez - már megint helyzet és hozzáállás kérdése. Szerencsésnek tartom magamat azért, mert nem kell osztályzatokat osztanom - így a dícséreteim, jutalmaim (már amikor tárgyi formában jutalmazok) mindig az adott gyerkőc előmeneteléhez képest értendőek - azaz tudom a lurkókat önmagukkal, önmagukhoz mérni.
Nagyobb gyerekekkel azonban maximálisan működőnek tudom tekinteni azt a rendszert, amelyben nem csak mi jutalmazunk, értékelünk; hanem egy-egy óra végén ők is értékelnek minket. Azaz: ők is eldönthetik, hogy érdemlek-e ma matricát; és ha igen, egyet vagy kettőt. A jutalmazást azt hiszem ebben a kontextusban még én is elfogadhatónak tartanám - de ennek ellenére nem fogom bevezetni.

Inkább megtartom a matricákat és cukorkákat azokra a front-hatásos napokra és délutáni alvás nélküli hetekre, amikor utolsó adu ászként már csak ők maradnak a kezemben, hogy meg tudjam őrizni a siserehad figyelmét és lelkesedését. Mert "vészhelyzetben"  bevallom, néha én is gumicukor után nyúlok...

Nevelési tanácsadó

A minap az egyik anyuka azt panaszolta nekem a nyelviskolában, hogy az óvónők azt tanácsolták, hogy vigye el a kisfiát nevelési tanácsadóba. Láttam rajta, hogy bántja, bosszantja a dolog - mindemellett természetesen el tudtam képzelni azt is, hogy az óvónőknek történetesen jó okuk van a fenti indítványra.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a nevelési tanácsadó nem egy szörnyű hely vasorrú pszichológus-nőkkel, akik tönkrenyúzzák szerencsétlen gyerkőc idegeit, és olyan bélyegeket sütnek rá, amiktől aztán egy egész életen át nem fog szabadulni.
Azután rádöbbentem, hogy valószínűleg nem csak ő áll hadilábon az ilyen, és ehhez hasonló intézményekkel; valószínűleg a szakmabeliek kivételével kevesen tudják, mi zajlik a Nevelési Tanácsadóban, vagy akár egy gyermek-pszichológusnál.
Ezért úgy gondolom, eloszlatom a misztikus ködöt, amely belengi a témát, és elmesélem, mire kell egy-egy ilyen helyszínen számítani.

A "beutalás" - Mit jelent, ha az óvónő/tanítónő azt javasolja, hogy vidd el a gyerkőcödet nevelési tanácsadóba?

• A pedagógus csoportos keretek között nem tud megoldást találni a gyerkőc valamilyen viselkedésére - mindemellett szeretné megoldani a kérdést, mind a csoport, mind a gyereked igényeinek megfelelően (ha nem ez lenne a célja, inkább azt tanácsolná, hogy kerüljön a gyerkőc másik közösségbe).
• A gyermeked olyan viselkedéseket mutat, ami a pedagógus szerint vagy közvetlenül számára, vagy az egész közösség igényeit tekintve problémás, negatív hatással bír. (például bántja saját magát, vagy a többieket).
• A gyerekednek szerinte olyan szakmai segítségre lenne szüksége, amit képzettség híján se Te, se ő nem tudtok megadni neki. (pl. logopédushoz, vagy speciális fejlesztésre kellene járnia még az iskolakezdés előtt).

Nagyon fontos, hogy a Nevelési Tanácsadó célja - ahogy a neve is mutatja - segítséget, tanácsot adni olyan nevelési helyzetekben, amikor akár a szülő, akár a pedagógus eszköztára kevésnek bizonyul. Amennyiben a tanító- vagy óvónő ezt a megoldást javasolja Nektek, nem szabad támadásnak venni - hiszen ő maga is tett egy lépést Felétek, bevallotta a tehetetlenségét az ügyben azzal, hogy felvetette a Nevelési Tanácsadó bevonását. Ezzel a lépéssel nem a vállatokra akarja tenni a saját felelősségét, és egyáltalán nem akarja megbélyegezni a gyerkőcöt - sokkal inkább szeretné azt, ha a felmerülő problémákra közösen találnátok megoldást, egy a témában jóval járatosabb szakember segítségével. És mindenek előtt: egy ilyen felhívás a részéről gyakran a legjobban mutatja, hogy nagyon figyel a gyermekedre, és érdekli őt a sorsa, előrejutása.

A "terápia" - Mi történik a Nevelési Tanácsadóban?

A Nevelési Tanácsadó segítő szakemberek gyűjtőhelye. Együtt dolgozik itt a fejlesztőpedagógus, a logopédus, a pszichológus, a pszichoáter; valamint bejáratott kapcsolatrendszerrel rendelkeznek más szakterületek irányába is. Ha a pedagógus javaslatára időpontot kértetek, és kaptatok a Nevelési Tanácsadóba, akkor érdemes a gyerkőcödet egy kicsit felkészíteni arra, hogy mi is fog itt történni. Fontos, hogy ezt tudja, és ne féljen attól, hogy mi vár rá - hiszen így lesz könnyű az együttműködés közte és a szakember között.
A Nevelési Tanácsadóban az első alkalom egy-egy gyerkőccel a játék és a beszélgetés jegyében telik. A legjobb, ha elmondod a kicsinek az igazat - nyilván a számára is érthető formában, szavakkal.

Például: "Azért jöttünk ide, mert az óvónéni úgy látja, hogy nem érzed magadat olyan nagyon jól az óvodában. Azért jöttünk ide, mert itt dolgozik egy néni, aki az óvónéni szerint segíteni tud nekünk abban, hogy Te jobban érezd magad az oviban. Majd játszani, meg beszélgetni fogtok együtt - és ő valószínűleg ki fogja találni közben, hogy mitől fogod magadat jobban érezni napközben a csoportodban. Ezt majd a végén velem is megbeszéli."

Az így felkészített gyerkőcökkel sokkal könnyebb együttdolgozni, és nem félnek a misztikus pszichológus nénitől (Ha lehetséges, akkor ezeket a kifejezéseket, elnevezéseket sem kell untig ismételni a kölyök előtt, hiszen ettől csak még idegenebb lesz számára a segítő közeg, vagy - amennyiben elmeséli a dolgot a kortásainak - könnyedén válhat a cimkézés és a csúfolódás céltáblájává.)
A Nevelési Tanácsadóban valóban az zajlik, amit - gyermek nyelven - leírtam a korábbiakban. Az első alkalom általában kötetlen beszélgetés és játék a gyermekkel; és beszélgetés az édesanyával, édeapával is a gyerkőc eddigi életútjáról. Erre azért van szükség, hogy az aktuális problémát a szakember megfelelő kontextusban lássa, el tudja helyezni a gyermek saját rendszerében.
Az első alkalom után nagy valószínűséggel kirajzolódik a megoldás útja is. A szakember elmondja, hogy szükség van-e további "kezelésre", azaz további beszélgetésekre, játékokra, feladat-megoldásokra a gyerkőccel; elmeséli, hogy véleménye szerint melyik fél (a pedagógus, a szülő, esetleg a gyerkőc maga) mit tehet annak érdekében, hogy az adott nehézség feloldódjon. Gyakran előfordul, hogy konkrét "receptet" ad a szülőnek: olyan praktikákat, gyakorlatokat, ötleteket, amellyek segítségével az adott konfliktus egy-kettőre megoldható.
Azt természetesen ritkán - csak egészen extrém esetekben - várhatjuk a szakembertől, hogy eldöntse: ki a hibás az adott helyzetben. Neki egyáltalán nem célja hibást keresni - ahogy fontos lenne, hogy mi se keressünk bűnbakot. Ha a gyermekünk az élete valamilyen területén nem maradéktalanul kiegyensúlyozott, az egy feladat, amelyet az őt körülvevő felnőttek együttműködése old fel a leghatékonyabban. Így azzal tesszük a legtöbbet Érte, ha megpróbálunk egymásra mutogatás nélkül, közös erővel átlendülni a holtponton - és örömmel vesszük ebben a szakképzett segítséget.

Bármennyire nehéz, és embert próbáló is egy-egy ilyen helyzet, mindig az lebegjen a szemünk előtt, hogy ezzel szolgáljuk legjobban a gyermekünk, a legnagyobb kincsünk előrejutását - és legyünk hálásak, amiért olyan személyekkel együttműködésben tehetjük ezt, akik érzékenyek a gyermekünk rezdüléseire, jelzéseire. A pedagógus tekintsük ezen a területen is partnernek, szövetségesnek - hiszen együtt sokkal könnyebb a haladás, mint egyedül. És - nem utolsó sorban - a gyerkőc belső harmóniáját is leginkább ez szolgálja.