2012. január 4., szerda

Sport és gyermek-lélek


Eltelt egy fél év bejegyzés nélkül. Kicsit sajnálom - viszont annál több tapasztalatot gyűjtöttem azóta a gyakorlatban is - gyerekek terén.

Egy ideje saját falmászó edzést vezetek, gyerekeknek, kamaszoknak. Nem én akartam így - mondhatni "így alakult"; de nagyon örülök neki, és büszke vagyok mind a programra - mind a gyerkőcökre.

És meglepődve tapasztalom, hogy egy szabadidős tevékenység, egy közös, vezetett sportolás mennyire más hangulattal, dinamikával, hatással bír, mint például (vegyük a saját tapasztalatot) egy közös nyelvóra.
A sportnak - még ha nem is csapat sport - valóban közösség-formáló ereje van; korra, nemre, "pozícióra" való tekintet nélkül. Álmélkodva tapasztalom, hogy a kamaszok milyen készségesen segítik a felszerelés megfelelő felvételében (cirka 5-6 évvel) fiatalabb sporttársaikat; tátott szájjal figyelem, ahogy nagyjából mindenki, aki elmúlt már 12 éves ugyanúgy résen van, mint én; és szól egy-egy be nem kötött cipőfűző, kötélre taposás, eszetlen rohangászás láttán. Meglep, mennyire együtt vannak ezek a kölykök - dacára, hogy csak hetente egy délelőttöt töltenek együtt; tetszik, hogy némelyek már puszival, öleléssel üdvözlik egymást; és a csapatversenyben minden 6 évesnek egy emberként drukkolnak - mindegy, melyikük csapatába tartozik.

Ha mást nem is tapasztalnának itt, csak ezt a szeretetet, közösséget, elfogadást, már azzal is nyernénk.
Én viszont ennél sokkal többre vágyom. Fejlődő felelősségtudatra, saját határaik reálisabb ismeretére, empátiára, önbizalomra, tervszerűségre, racionális gondolkodásra, figyelem-koncentrációra, és nem utolsósorban remek mozgáskoordinációra szeretném tanítani, nevelni őket.
De ezekről szóljon egy következő bejegyzés! :)

2011. május 2., hétfő

Amikor egy gyermek sír...

Gyerkőcökkel való tapasztalataim során rengeteg sírással találkoztam már. A legtöbbjük besorolható volt az alábbi kategória-rendszer szerint:
- "fáj valami" sírás
- "fáradt vagyok" sírás
- hiszti-sírás

A hiszti-sírást utálom. Tudom, hogy egyetlen gyerek esetében sem kiküszöbölhető - viszont hiszem, hogy előfordulási gyakorisága minimálisra redukálható a kezdetektől következetesen alkalmazott megfelelő módszerekkel, kompromisszum-készséggel, birka-türelemmel.
A "fáradt vagyok" sírást még mindig nehezen viselem - de már sokkal könnyebben, mint az előzőt; mivel nagyjából tudom a megoldását. Bújás, kedvesség, szeretés; és a gyerkőc vagy rám alszik, vagy hálásan együttműködik a továbbiakban, hogy mielőbb odaaludhasson valahová.
A "valami fáj" sírást pedig - bármennyire is hangos, fizikailag zavaró és ezáltal idegesítő inger; maximálisan meg tudom érteni, és el tudom fogadni. Akkor is, ha órákig - szó szerint órákig tart.
Mert tudom, milyen vigasztalan tud lenni egy csöppnyi lény, amikor úgy érzi, elvesztette a világa középpontját, az édesanyját; amikor bárhogy keresi, nem találja, és nincsenek meg az eszközei hozzá, hogy utána menjen, és felkutassa. Pótlék, kedvesség, játék, figyelem mit sem ér. A pillanatnyi űr - még ha órákon belül végetér is - kitölthetetlen; a sírás-ordítás-kétségbeesés abbahagyhatatlan. Belealudni lehet, de elfelejteni ébredés után sem.
Csakis akkor, amikor a fájdalom oka, az öröknek hitt veszteség megszűnik, és anya visszatér.

Nem jó hallgatni az ilyen sírást sem - de ezért egy cseppet sem haragszom. Megértem és elfogadom, ahogy az időjárást. És hiszen, hogy így, ezzel együtt van jól a világ.
Hiszen egy másfél órás bömbölésnek csakis kimondhatatlan szeretet és bizalom lehet a hátterében.

2011. február 21., hétfő

"De hiszen gyerek még!"

Sokat írtam már arról, miért is, hogyan is igyekszem egyenlő mércével mérni felnőttet és gyereket; önmagamat, és a nálamnál kisebbeket, fiatalabbakat.
Meg kell mondjam, az utóbbi időben meglehetősen próbára tették az elméletemet; a türelmet, odaadást és hitet, ami bennem lakozott a témában. Gyerekek. Egyszerű, szerethető, a saját jogos igényeikért küzdő, okos, ügyes gyerekek. És ha még nem is törtem bele lelkileg a próbák ezen sorába, azt is - hiszem - csak az átlagon felüli pszichés immunitásomnak köszönhetem.

Egy gyerkőcnek sok fajta elvárása van a "nagyok" felé. Szüksége van törődésre, figyelemre, ellátásra, gondoskodásra, odafordulásra, szeretetre, állandóságra. Egy szóval összegezve: biztonságra. A biztonság ugyanakkor magában hordozza a felelősségektől való mentességet; a gyerkőc tetteinek következményeivel való magától értetődő megbírkózást. Ez pedig nagyfokú teherbírást, konfliktustűrést, erőt feltételez a szülő részéről. Aki a negyedik öltözet ruhát is nyugodtan adja rám a harmadik összepisilt után. Aki akkor is végigmeséli a mesét, amikor halljuk mindketten, hogy üvölt már a kicsi. Akinek valamilyen csoda folytán igenis van 6 keze, hogy egyszerre kapjuk meg mindnyájan a desszertet. És aki kedvesen, de határozott szóval igenis határt szab azoknak a tetteknek, amelyeknek már sírás volna a vége; vagy ha mégis sírás lesz, akkor kedvesen nyugtat, és elmagyarázza, hogy mi-miért történt.
Tudom, hogy egy gyerkőcnek szüksége van határokra. És az is meggyőződésem, hogy ezeknek a határoknak a mindenkori őrzése is a felnőtt fél feladata. Akár kisebb harcok árán. Akár sírva-ríva. Akár benyelve a kicsi szidalmait és hánytorgatásait.
Mert a gyerkőc ezeknek a szidalmaknak és hánytorgatásoknak sem bír még a felelősségével. Személy szerint néha - igen, hibásan; de mentségemre legyen mondva: általában már a saját határaimon táncolva - én is elvárom, hogy bírjon velük. Mégsem teszi.
A gyerekeknek erőre van szükségük. Biztonságos, puha textúrára a hátuk mögött - amit bárhogy próbálnak, nem tudnak ledönteni, csak egyre erősebben átöleli, kipárnázza őket.
Bármeddig is juttatnak el saját mélységeimben, amikor gyerkőcökről van szó, mindig igyekszem megmaradni higgadtnak, kedvesnek és keménynek. Akkor is, ha minősíthetetlenül kiabálnak velem; akkor is, ha alaptalanul vádolnak; akkor is, ha megsértenek; akkor is, amikor legszívesebben sírva rohannék világgá - pedig csak egy 2-3-4 évessel van nézeteltérésem.
Mert a gyerekek nem igazságosak. Nem racionálisak a szónak abban az értelmében, hogy nem mindig azon verik el a port, aki megérdemli; nem mindig azt a problémát kommunikálják, ami valóban feszültséget jelent számukra.
Iszonyú kemény harc, iszonyú nehéz küzdelem; de még állom a sarat, tűröm a kitöréseket, szidalmakat, bántásokat, és nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy "Hiszen gyerek még!". Mert nem érzem alacsonyabb rendűnek. Úgy gondolom - ugyanúgy, ahogy én teszem - ő is lehetne elnéző, megértő; vállalhatna felelősséget a tetteiért, szavaiért; és bánhatna velem legalább ugyanúgy, ahogy én viselkedem vele.
 
A különbség - ami egyébként megnyugtat - csupán ennyi: neki még több ideje van megtanulni mindezeket, hiszen majd' 20 évvel kevesebbet élt, mint én. Azaz: az volna a nagy baj, ha én máshogy kezelném a helyzetet; neki pedig még van ideje fejlődni.

A fejlődést sürgetni pedig véleményem szerint nem lehet, nem szabad.
Jó példamutatással viszont mindenképpen serkenthetjük...

2011. február 3., csütörtök

Hogyan váljunk rossz pedagógussá?


Nem gondolkoztam sokat a kérdésen - az ellenkezőjén annál inkább: nevezetesen, hogy hogyan lehetek jó pedagógus. Nevelő. Hiteles. Szerethető.
Azután ma mégis a fenti kérdés válaszára sikerült rádöbbennem - saját hibámat elkerülve, megmaradva a számomra elfogadható útnál.
Sokat küzdök ugyanis - ahogy ma is tettem - azzal, hogy egyenlő mércével mérem önmagamat és a gyerkőcöket is. Azaz ugyanazok az elvárások - és cserébe a jogok is nagyságrendileg azonosak. Ha vannak is előjogaim, azok nem tekintély-alapúak, hanem kiérdemelt, ésszerű, a tanítványaim által is ismert alapokon nyugszanak. (Például azért én tartom az órát, mert én tudok jobban angolul.)
Így aztán van egy olyan emberi szint, amin túl egyszerűen nem engedem őket elharapódzni.
Nem azért, mert a lelkemre veszem, amit csinálnak; nem azért, mert gonosznak gondolom őket; nem amiatt, mert sérti az önbecsülésem, hogy egy 9 éves gyerek nem lesi áhitattal minden szavamat. Sokkal inkább két másik okból kifolyólag.
Elsőként: én is igyekszem tekintettel lenni rájuk. A hangulatukra, az igényeikre, a kéréseikre - pedig ezeket, pláne egyszerre többekét, néha egyáltalán nem egyszerű figyelembe venni. És nem is a szűken vett feladatom. Mégis így teszek; mert így tartom helyesnek; mert ilyen ember vagyok, és ilyen példát szeretnék mutatni Nekik.
Másrészt - és itt van a fenti kérdés kulcsa - mivel úgy gondolom, ha hagyom, hogy módszeresen, és következmények nélkül tiporják sárba a határaimat, és tegyenek velem olyasmit, amit felnőttől sem tűrök el szó nélkül; akkor legközelebb saját magamat is feljogosítva érzem majd, hogy hasonló módon viselkedjek az ő irányukba. Azaz én sem fogok törődni a lelkükkel, a szükségleteikkel, a lényükkel, az épülésükkel; azzal, hogy jól érezzék magukat abban, amit együtt csinálunk. Motorikusan, és saját igényeimhez igazodva fogom végezni a munkámat - és Nevelőből rövidesen oktatóvá satnyulok.
Ezt pedig nem szeretném.
Ígyhát marad a nehezebb út; azaz az azonos elvárások, és azonos jogok szövevényes világa, amit a legtöbb gyereknek nem sok helyen, nem sok felnőttel van alkalma gyakorolni.
Velem van.
És nem azért, mert türelmes vagyok.
Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a másiknak tett engedmény által lépésről lépésre én is a partner színvonalára süllyedjek.

És ezt nem csak pedagógusként, és nem csak gyerkőcökkel tartom.

Front

Nálunk, a családomban gyakran elhangzott: "Front van." Édesanyám vásott kölyök volt boldogult ifjúságában, és egy-két végtagját elegendő alkalommal eltörte, összezúzta ahhoz, hogy azok - az akkori orvostudomány fejlett munkáját dicsérve - a mai napig hasogassanak, ha változik az időjárás.
Hittem is meg nem is az efféle béka-módi időjóslásban; azután én is kellő alkalommal és intenzitással kísértettem a Sorsomat ahhoz, hogy nekem is legyen egy szép, varrott heg a térdem fölött. Ha nem is a frontra, ez a seb a hőmérséklet-változásra volt évekig érzékeny; hidegben belilult, mint a gyerekek szája a medencében.

Amikor a nyelviskolás praxisomban először hallottam a katasztrofális magatartásra magyarázatul, hogy "Front van.", be kell vallanom, égnek állt a hajam. Arra gondoltam - nézzétek el nekem, alig voltam 20 - a franckarikáért menti ki valaki a gyerekét - és saját nevelését - ilyen átlátszó érvvel?!
Azután néhány évnyi tapasztalattal és bölcsességgel lettem gazdagabb. Ma már nem csak, hogy hiszek a fronthatásban, de fel is ismerem azt. Amikor az angolórán mindenki körbe-körbe kíván szaladni, mutathatok bármi izgalmasat, érdekeset, ízleteset (!); amikor a ricsajt már a táborvezetésben edződött hangszálaim sem tudják túlharsogni; biztos mosollyal tárom szét a karom, és közlöm a jelen lévő, álmélkodó édesanyákkal: "Front van." Ők pedig megkönnyebbülve bólogatnak, hogy nem az ő gyereküket, nem az ő nevelésüket teszem felelőssé a káoszért.

Holnapra ígérik a melegfront érkezését.
Már előre félek.
:)

2011. január 6., csütörtök

"Sajnálom."

Gyerekekkel beszélgetve, játszva, élve - ahogy megfigyeltem - gyakran hajlamosak vagyunk "elfelejteni" bizonyos alapvető udvariassági szabályokat, a másik ember tiszteletét, a másik személyes térre való igényét és önálló akaratát.
Persze a "kérem-köszönöm"-öt unos-untalan számon tartjuk és -kérjük. Ahogy a köszönést is. Amikor viszont mi teszünk olyasmit, ami a kis embert bántja, sérti, korlátozza; amit ő érez igazságtalannak vagy kellemetlennek; hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mit várnánk el, ha az adott "jogtalanságot" egy felnőtt ember követné el, velünk szemben.
Ilyenkor általában két dologra hivatkozunk. Ad1.: Amit tettünk, az vitán felül véletlen volt, nem akarattal történt - így (véljük) mentesülünk is a következményeivel járó felelősség alól. Ad2.: A kis ember sérelme objektíve szemlélve nem is olyan nagy gond, nem érdemel szót, nem is kellene vele foglalkozni.
Kérdem tisztelettel: melyikünk venné jónéven - mondjuk egy kedves barátjától -, ha amikor irgalmatlanul megvágta a kezét, akkor azzal "vigasztalná", hogy más ember elvesztette a karját a háborúban, mégis él - tehát hallgasson, és ne nyünyögjön igazán...?
Másrészt pedig: Elfogadjuk-e, amikor a gyerkőc azzal indokolja egyik-vagy-másik tettét, hogy "véletlen volt". Persze - ha rátanul a taktikára a lurkó - ez lehet átlátszó kifogás is minden csínytevésre...De tegyük a kezünket a szívünkre! Amikor tényleg véletlen csinált bajt a gyerkőc, akkor sem szidjuk/szidtuk meg soha? Egyetlen egyszer sem?

Megbántottam ma valakit. Aki a szívemhez nagyon közel áll. Olyasvalakit, aki vakon bízik bennem, és fenntartások nélkül elfogad. És mindemellett 4 éves.
Egy ártatlannak szánt viccel tettem - teljességgel akaratlanul. Azt hittem, Liza majd hangosan felkacag. Nem így történt. Lehajtotta a fejét, félrevonult, és vagy 10 percig nem beszélt velem.
Én pedig - megelőzve minden kérlelést és engesztelést, ráhatást és kérést -, amikor kimondta: "Viki megbántott!", azonnal megkövettem, elmondtam Neki, hogy nem direkt bántottam meg, és megkértem, hogy ne haragudjon rám.
A mosolyszünet tovább tartott, mint vártam - de nem tovább 10 percnél.
A lányzó az este további részében pedig nem nagyon volt hajlandó kiszállni az ölemből...

Gyerekekkel, szívből


Kevés dologról gondolom úgy, hogy megkérdőjelezhetetlenül és maximálisan értek hozzá. Ez persze sosem gátolt abban, hogy ezeket a tevékenységeket is önállóan, vehemensen és netalán eredményesen is végezzem - mindemellett az önbizalmam kevés fronton kikezdhetetlen.
Vannak azonban olyan területei az életnek, ahol tudom, hogy jó, amit csinálok. Nevezhetjük ezt elbizakodottságnak, de ösztönös megérzések folyamatának is. Nem szeretném, nem is tudom eldönteni, melyik fedi jobban a valóságot.
Ilyen téma például a gyerekekkel való mindennemű kapcsolat, foglalkozás. A felmerülő kérdésekre, konfliktusokra zsigerből jönnek a megoldások; gondolkozás nélkül döntök és cselekszem - az eredmények pedig általában igazolnak.

A minap - egy alig ismert baba feltétlen, őszinte bizalmán és felém fordulásán fennakadva - gondolkoztam el a fenti "siker" lehetséges okain, dinamikáján. Miért nyugszik meg a karomban egy csöppség hamarabb, mint valakiében, akit nálamnál százszor jobban ismer - miért érzi magát velem, nálam biztonságban?
Azt gondolom, a gyerekek megítélése, bizalma abszolút nem a hozzáértésen, tudáson múlik. Igazságtalanság volna úgy gondolnom, hogy többet tudok egy-egy gyerkőcről, a szükségleteiről, érzéseiről, mint az, aki nap-mint-nap együtt van vele. A gyerkőcök - tapasztalataim szerint - sokkal inkább hajlamosak a kisugárzásra alapozni a döntéseiket, nyitottságukat.

Éppen emiatt úgy érzem, szerencsés helyzetben vagyok náluk - az önbizalmam, a meggyőződéses nyugalmam, a mozdulataim biztonsága miatt. Nem a 24 évemet, nem a gyermektelenséget érzékelik; továbbmegyek: nem is a 4 évnyi rutint. Sokkal inkább azt a belülről áradó, engem is minden esetben elbájoló harmóniát, amit akkor élek meg, amikor Velük vagyok. Az én, saját biztonságomat a helyzetben és önmagamban.
Bármennyire bárgyú receptnek tűnhet első ránézésre - működik.

Éppen ezért buzdítanék minden anyukát, apukát, nagymamát, nagypapát, nagynénit, nagybácsit, és mindenkit, aki csak gyerkőcök körében forog:

Hallgassatok a megérzéseitekre, és merjetek bízni abban, amit az ösztönötök súg!

Az igazság, a tudás nem objektív, hanem Bennetek van.