2010. november 7., vasárnap

Alapvető készségek

Úgy érzem, a fenti címszó alatt az évek változásával, nemzedékek felnövésével, globalizációval, miegymással párhuzamosan alakul, hogy mit értünk.
Ősanyáink, ősapáink korában egy gyerkőc a szociális lét keretei között - szerintem - elsők között tanulta meg, hogy hogyan vigyázzon magára; azaz hogyan ismerje fel a veszélyforrásokat, hogyan tájékozódjon, hogyan reagáljon vészhelyzetben, hogyan oldjon meg problémákat önállóan.
A ma gyermeke azonban ezekkel a készségekkel gyakran homlokegyenest ellenkező elvárásokkal találja szemben magát, amikor egy közösségben érvényesülni akar. Ismernie kell legalább 16 féle rajzfilm figurát, és virtuális sorsuk virtuális alakulását. Rendelkeznie kell a nemének megfelelő aktuálisan divatos szereplők képével ellátott ruhaneműkkel. Fel kell tudnia hívni magára a figyelmet a hasonló babérokra pályázó testvérek, kortársak között - ugyanakkor jókor, jó ütemben kell beleolvadnia a tömegbe. Jól kell tudnia reagálni a kortárs agresszióra és rengeteg számára a feldolgozhatóság határain kívül eső ingerekre (erőszak, szex, csokimikulás a boltban, válás, kulturális különbségek).
Úgy gondolom, hogy ezeknek a készségeknek a szellemi és lelki erőforrás-igénye messze meghaladja az evolúciósan kifejlődött alapvető képességekét. Olyan empátiával és stratégiai érzékkel, olyan szociális készséggel és emberismerettel, valamint olyan erős hárító mechanizmusokkal kell rendelkezniük ezeknek a pöttömöknek, amik mellett eltörpül az ősök nyomolvasása, tájékozódása. Nekik egy olyan virtuális dzsungelben kell utat találniuk, ahol a csapda nem egy sötét verem, hanem gyakran az óvodástárs érzelmi manipulációja; és ahol az esküdt ellenség nem a kardfogú tigris, hanem nagyon gyakran a kétarcú, kétszínű felnőttek. A tényezők nem kiszámíthatók, a tetteknek előre nem látható következményei lehetnek a külvilág szeszélyei szerint. A mai gyerekek világa nagyon gyakran egy - lelki értelemben - nem biztonságos világ.

Sokszor saját magam intem körültekintésre, okítom fegyelemre és együttérzésre a velem kapcsolatba kerülő óvodásokat, kisiskolásokat. Morgolódom, hogy nem néznek az orruk elé, és felbuknak a cipőfűzőjükben; nem tudják egyedül kifújni az orrukat, betűrni a derekukat, megtölteni a poharukat. Zsörtölődöm, hogy nem tudják kezelni a dühüket és a csalódottságukat; hogy nem tudnak várni, se kompromisszumot kötni.
Mindemellett, elgondolkozva a fentieken, a mai gyerekeknek koránt sincs egyszerű dolga, könnyű útja. És - a folyamat mélyére nézve - meg tudom érteni, hogy miért nem néznek előre az utcán: egyszerűen annyi információt kell nap-mint-nap begyűjteniük a későbbi boldogulás érdekében, hogy folyamatosan pásztázzák ezekért a környezetet. És közben lehetséges, hogy lelépnek az autó elé a járdáról. Sajnos ezeknek az információknak ez az ára.
Meg tudom érteni azt is, hogy nem önállóak. Hiszen nagyon sok szülő irgalmatlanul elfoglalt. Az alapvető szükségletek kielégítése ugyanakkor kötelessége. A derék-betűrés, orr-kifújás, pohár-megtöltés tehát az együtt töltött percek számát növeli, az anyai-apai gondoskodás érzését erősíti a lurkókban - amiben, sajnos gyakran a gazdasági körülmények miatt nem mindig dúskálnak.
Az indulatok kontrollját pedig sok esetben nem tanulják meg. Napjaink társadalmában ez nem is feltétlenül minősül adaptívnak, azaz a túléléshez szükségesnek. Mást látunk a TV-ben, mást tapasztalunk a közvetlen környezetünkben. Az erőszakos, az agresszív, a nagyhangú, a könyöklő sokkal nagyobb eséllyel érvényesül, mint csendes és visszafogott társai. A gyerekek pedig könnyen megtanulják a gyors haszonra vivő mintát. Nem róhatjuk fel nekik ezt sem.

Mindent összegezve: kicsit sajnálom a mai gyerekeket. Amiért nem futkoshatnak gondtalanul a friss levegőn, ahol csak arra kell ügyelniük, hogy ne bántsák meg a barátaikat, és ne tévedjenek el messzire az otthonuktól. Az ő világuk bizonyos szempontból sokkal szövevényesebb, mint egy ős-erdő; és sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy kardfogú tigris.
Ezek a veszélyek ugyanis sokszor rejtve, "báránybőrbe bújva" jelentkeznek, és az ártalmas hatásuk csak később mutatkozik, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan.
Sajnos társadalmi szinten csak egy globális változás, fordulat, felismerés segíthetne ezen a helyzeten. Lokálisan pedig sokat tehetünk azzal, ha türelmesek vagyunk ezekkel a - mi szemünkkel - kicsit koravén, kicsit szétszórt, néhol komolykodó, néhol iszonyúan kajla nemzedékkel.
Hiszen a problémáról magáról messze nem ők tehetnek. Ők csupán - jó túlélők módjára - alkalmazkodnak a körülményekhez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése