Gyerekekkel - elmúlásról

Halottak napja van. A családi hagyomány értelmében sokan kimegyünk a temetőbe, így vagy úgy megemlékezünk elhunyt szeretteinkről.

Úgy gondolom, ha vannak a gyerekekkel nehezen feldolgozható témák, akkor a halál, az elmúlás teljes mértékben ilyen. Sokan felnőttként sem tudunk megbarátkozni a gondolattal: az életnek egyszer vége szakad, vannak történések, amik megváltoztathatatlanok, visszafordíthatatlanok. A megütközésünk jogos: ez a tény - mindaddig, amíg mi magunk élünk, létezünk, és teszünk a dolgokért vagy ellenük - szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

Méginkább érvényes ez a gyerekekre, akik - szerencsés esetben - nálunk is kevesebb tapasztalattal rendelkeznek az elmúlásról, az örökre szóló változásokról. Az Ő életük színtere nagyon gyakran a játék, a mese, ahol a békából varázsütésre lesz királyfi, és ahol a pöttöm gazdi sírására azon nyomban előkerül az elkóborolt kutyus. Számukra a halálnak még nincs realitása - egyenértékű számukra azzal, hogy valaki elutazott egy messzi országba, ahonnan soha nem tér vissza.

Emiatt a gyerekek - úgy gondolom - úgy fognak viszonyulni az elmúlás tényéhez és problémaköréhez, ahogyan azt tőlünk, felnőttektől látják. Ez persze óriási, és gyakran vállalhatatlan felelősséget helyez az éppen gyászoló, emiatt sokkal gyengébb, sérülékenyebb szülők vállára. Jelen írásomban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy semmiképpen nem szeretném, ha az itt olvasottak miatt bárki rosszul, hibásnak érezné magát visszamenőleg. A gyászmunka számunkra is komoly feladat - emiatt pedig akaratlanul is csökken a körültekintésünk azügyben, hogy mit tapasztalnak meg a gyermekeink belőle. Mindemellett szeretném megosztani a gondolataimat a témában - remélve, hogy a későbbiekben valakinek még a hasznára válik.

Véleményem szerint a legjobb, amit ebben a kényes kérdésben tehetünk, hogy hitelesek maradunk a gyermekeink előtt. Sírunk, amikor annak érezzük szükségét, megéljük saját érzéseinket. A gyerekeknek iszonyú pontos szenzoraik vannak a körülöttük lévő feszültségekre - így hát a magunkba fojtott könnyekkel, és "felragasztott" mosolyokkal csakis azt érjük el, hogy érezni fogják, hogy valami baj van - ugyanakkor fogalmuk sem lesz a probléma forrásáról; emiatt félni, szorongani fognak.

Sokkal előrébb vivő számukra és számunkra is, hogyha nem kerítünk nagy feneket azoknak a természetes érzéseknek, amik a gyászunk révén időnként a hatalmukba kerítenek. Mindemellett szeretném kiemelni annak a fontosságát is, hogy a gyerekek tudhassák, hogy mi zajlik bennünk éppen. Ha mi magunk képtelenek vagyunk nekik elmondani, miért hüppögünk, amikor a piacon meglátunk egy csokor búzavirágot, akkor kérjük ebben a párunk segítségét.

Fontos az egyszerűség. Nem szükséges a kicsiknek bonyolultan körülírni a dolgot. Maximálisan elég egyszerű szavakkal, számukra is érthető érzésekkel, hasonlatokkal elmagyarázni, hogy mit is él meg éppen Anyu vagy Apu. Például így: "Anyu azért sír, mert erről a virágról eszébe jutott, hogy milyen jó lenne, hogyha az Anyukája most is vele lehetne." A magam részéről odafigyelnék arra is, hogy a pozitív érzések irányából fogjuk meg a dolgot, azaz a "milyen kár, hogy már nem lehet velünk" helyett inkább a "milyen jó volna, ha itt lenne" kifejezést használjuk - ugyanis ezzel is a pozitív hozzáállást, a konstruktív, előre tekintő szemléletet sugalljuk a gyerkőcöknek.

Abban az esetben, ha a családban haláleset történik, szintén hasonló hozzáállást javasolnék. A hitelesen megélt saját érzelmek, a gyerekeknek szánt egyszerű és spontán magyarázatok, a kérdéseikre adott őszinte válasz - és végül: az ő érzelmeik elfogadása és megértése átsegítheti a családot egy-egy nehéz időszakon. Természetesen a gyerekeknek is fájdalmat okoz egy-egy szerettük elveszítése. Ez teljesen természetes. Számukra is meg kell hagynunk a gyász idejét, megélésének lehetőségét.

Ami viszont nagyon fontos: hogy ne féljenek, ne szorongjanak a haláltól; ne legyen ez számukra egy olyan misztikus erő, ami bárkit, bármikor elragadhat közülünk. Sokkal nagyobb szolgálatot teszünk Nekik, hogyha az elmúlásról úgy beszélünk, mint teljesen természetes dologról - a születésről, az alvásról, az evésről, vagy idővel a szerelmeskedésről -, mint az élet velejárójáról, végkifejletéről.

És ha megkérdezik, mi történik utána, nekünk pedig nincs kialakult nézetünk arról, hogy mi a válasz erre a kérdésre, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy senki sem tudja biztosan. Néhányan abban hisznek, hogy az emberek lelke újászületik; mások úgy gondolják, hogy létezik egy Mennyország, ahol boldogan töltik az idejüket a halott szeretteink. Vannak indiánok, akik szerint a csillagok lyukak az égen, amiken keresztül a régiek néznek le a Földre, és figyelik, hogy mit csinálunk, hogyan élünk. Ezer-meg-ezer mese szól az elmúlás titkairól - egy azonban biztos: amíg szeretettel emlékezünk a szeretteinkre; amíg emlegetjük őket; meséljük a történeteiket; nevetünk, vagy elgondolkodunk a mondásaikon; addig velünk élnek, mellettünk vannak a mindennapokban, és segítenek minket egy-egy nehéz helyzetben.

A gyerekek jobban megértik ezt, mint gondolnánk. Azzal pedig, ha a halál, és az elhunytak tabuvá tétele helyett vidám, kedves emlékezésre, beszélgetésre buzdítjuk őket, megkönnyítjük számukra mind a gyász folyamatát - mind pedig az elmúlás tényének megértését és elfogadását. Ami - valljuk be - mindannyiunk számára így, okosan, felnőtt fejjel is nagyon nehéz.