Először csak - tekintve, hogy nem jött autó - furcsán nézett, amikor kivártam a zöld jelzést a gyalogos-lámpánál, dacára, hogy tudom, ő mindig így tesz. Azután persze az is feltűnt neki a Deák téren, hogy békésen megállok a mozgólépcső felé özönlő tömeg mellett; és kivárom, amíg a legutolsó tétova turista is besorol előttünk. Elvégre nem siettünk sehová. Az már igazán csak hab volt számára a (mandula)tortán, amikor az áruház önkiszolgáló éttermében magunk elé engedtem egy tolakodó hölgyet. Kávézás közben fel is vetette, hogy úgy látja, sokban változtam a pár évvel - akár pár hónappal ezelőtti önmagamhoz képest.
Nyáron egy más világban töltöm az időm nagy részét. Túra- és táborvezetőként az ország egy-egy eldugott szegletében munkálkodom azon, hogy a táborozóim egy lépéssel közelebb kerüljenek a természetes környezetükhöz; alázatot tanuljanak Föld Anyánk kincsei és erői iránt; egyfajta új értékrendet kapjanak a mindennapi élethez is.
Mindennapok...Erről a szórol legtöbbünknek a rohanás, a munka-költségek-feladatok mókuskerék jut eszébe, amiben vajmi kevés a lehetőség a megállásra. Mi általában nem közlekedünk, hanem rohanunk A-ból B-be, természetesen időre. Nem alkotunk a konyhában, hanem összedobunk valami meleg ételt a családnak. Nem megvalósítjuk a terveinket, hanem gyakran tüzet oltunk a határidők eljövetele előtt.
És bosszúsak vagyunk, amikor a postán valaki értetlenkedik előttünk a sorban. Vagy a kasszánál áfás számlát kér. Vagy a metró pár percre megáll a föld alatt. Esetleg a villanyszerelő nem jön időre.
Bosszúsak vagyunk, joggal, hiszen a mi időnknek is ára van - gyakran sokkal magasabb, mint azoké, akik húzzák.
Node! Adott persze egy csomó olyan helyzet is, amikor az idő nem köt minket ennyire szorosan. Talán észre sem vesszük, de sokszor igenis megengedhetünk magunknak egy kis "lazaságot". Egy néhány másodperces tudatos mérlegelés is elég, hogy felmérjük: valóban olyan fontos-e a sietség, hogy rááldozzunk x egységnyi idegfeszültséget, n darab oldalbalökést a mozgólépcsőn, z pár szúrós tekintetet, és még sorolhatnám.
Sokszor adódik helyzet, amiben igenis lelassulhatnánk - csak már észre sem vesszük, észre sem merjük venni. Nehogy éppen most késsünk le valamiről!
Ezután pedig itt vannak a gyerkőcök. Ha szerenének valamit, azt általában azonnal, mindennél jobban akarják, tekintet nélkül a körülményekre, és lehetőségekre. Vajon mondhatjuk-e nekik hitelesen, hogy "Várj egy kicsit!", amikor magunk és képtelenek vagyunk elviselni, amíg az idős néni kikeresi előttünk az aprót?
A rohanás, az azonnali beteljesülés szükségszerűsége nem csak ránk hat - a gyerekekre is akarva-akaratlanul átragad. Látják, hogy mostanság az "itt és most" világát éljük; hogy gyakran fontosabb a mikor, mint a hogyan.
Amikor úgy csoportot kapok, talán az első, amit a tananyagon kívül megtanulnak velem, az a "Wait! (Várj!) szó. Nem kell hosszú percekig kitartaniuk, míg hozzájuk fordulok, elég csak az a néhány pillanatnyi türelem, amíg befejezem az aktuális tevékenységemet: megnézem a másik gyerkőc rajzát, elmesélem, mit fogunk csinálni, elénekeljük a dalt, és a többi. Az első próbálkozások során általában - még magyarul - azt is megbeszéljük, hogy én tuti biztosan oda fogok figyelni, csak előtte még egy kis időre van szükségem.
Amikor a kismanók ráéreznek a dolog ízére - azaz, hogy nem kell harcba szállniuk a többi ingerrel, mert egy kis türelemmel ugyanazt az eredményt érik el - akkor általában már működik a módszer. Please wait a bit! - hangzik, és ők várnak egy picit, amíg rájuk kerül a sor.
Úgy gondolom - bár számomra is nagyon nehéz, és általában csak a természetből visszatérve, még a vidéki élet ütemére élve sikerül pár napig, hétig - nekünk is ezt kellene megtanulnunk. Hogy tudjuk - hogy merjünk várni egy picit.
A villamosra. A nyugdíjas nénire. Az átutalásra. A telefonra. A gyerkőcökre.
Így, és hiszem, hogy csak így vehetjük fel a versenyt a minket is sértő, embertelen hajsza ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése