"Valid gyerekek"

Kedves Olvasóim, bocsássatok meg azért, hogy már a címben is mindenféle idegen kifejezésekkel dobálózom. Nem véletlen, hogy nem "érvényes"-t írtam.

Van egy barátnőm, Emese, akivel együtt végeztük el az egyetemet, az iskolapszichológus-képzést. Talán mondhatom, hogy ketten voltunk az évfolyam leginkább emblematikus figurái: nekünk volt a legnagyobb a szánk, a leginkább egyéni véleményünk, és a legkörvonalasabb elképzelésünk iskoláról, pszichológiáról.

Emese az államvizsga után megkapta a legtöbbek számára mesőbe illő felajánlást: maradjon bent az egyetemen, és tanítsa a következő nemzedéket. Természetesen elfogadta - hiszen számára is ez volt az álom-lehetőség -, így most eljövendő gyermekeink eljövendő tanárait képzi.

Én - várható módon - semmiféle ehhez hasonló ajánlatot nem kaptam. Pedig - úgy hiszem - szerettek, és becsültek. Egyszerűen csak tudták, hogy úgysem lenne nekem való. Én az egyetemen kívül, a valódi életben, hús-vér gyerkőcök és pedagógusok között szerettem volna már a kezdet kezdetétől felhasználni a tanultakat - és ezt nem átallottam az egyetemi órákon is gyakran hangoztatni.

Így történt, hogy Emese a téma tudományos oldaláról, én pedig a gyakorlati irányból szemlélem pillanatnyilag a pedagógiát és iskolapszichológiát. És fontosnak tartom leszögezni, hogy amennyiben lelkiismeretesen műveljük, egyiket sem helyezem a másik elé - márpedig mind Emese, mind én szívvel-lélekkel végezzük a munkánkat.

Emese viszont ennél távolabbra tekint - és a minap felvetette nekem a problematikát, miszerint úgy érzi, idővel a szakmaiságát, a tudását teljesen alá fogja aknázni, hogy a munkája során nem lát igazi, valid (azaz átlagos, hétköznapi) gyerekeket.

Én, aki nap-mint-nap kézzelfogható gyerkőcökkel dolgozom, maximálisan megértettem a problémáját - és nagyrabecsülöm a hozzáállását, szemléletét, szakmai önkritikáját. Le a kalappal!

Úgy gondolom, hogy a napjainkban, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzése során egyre ritkább mind a közvetlen, mint pedig a közvetett tapasztalat, gyakorlat megjelenése.

Közvetlen tapasztalat alatt a szakmai gyakorlatot, a gyerekekket eltöltött, félig-meddig már pedagógusi vagy pszichológusi szerepkörben megtapasztalt időt értem. A legtöbb felsőoktatási intézményben az ilyen típusú tapasztalat-szerzési kötelezettség a pedagógusok esetében nagyságrendileg 150-200 óra - míg a pszichológusok esetében ismereteim szerint nincs is megszabott, kötelező gyakorlati idő.

Ebből pedig szervesen következik, hogy csakis az adott szakember-tanonc hozzáállásától, lelkiismeretességétől és lehetőségeitől függ, hogy a gyerkőcök világában, nyelvében járatosan, avagy csupán elméletileg képzetten lép-e ki az adott oktatási intézmény falai közül.

Sajnos, ez nem csupán az elhelyezkedés utáni kezdeti nehézségeket hozza magával. Vélem, hogy ezekkel a problémákkal mindenkinek szembe kell nézni - a korábbi tapasztalatok csak könnyíthetnek rajta.

Azonban könnyen előfordulhat, hogy az adott szakember olyan feladatokkal találja szemben magát újdonsült munkája kapcsán, amelyekre korábban nem is gondolt - és amelyek meghaladják a képességeit, tűrését, türelmét, vagy az általa vállalhatónak ítélt határokat. Így aztán két lehetősége marad: vagy tovább végzi a munkáját kelletlenül, lelkesedés nélkül, továbbra is elméleti alapokon nyugodva, rugalmatlanul - ami nyilvánvalóan rossz hatással lesz a vele kapcsolatban lévő növendékekre; vagy pedig másik pályát választ magának - ami a tanár- vagy pszichológus-váltás traumáját jelenti a gyerkőcök számára.

Közvetett tapasztalat - nos ez volna az a fajta tudás, amelyet az oktatóink a saját élményeiken, történeteiket keresztül adnak át nekünk a képzés során. Ehhez azonban szükség volna arra, hogy a felsőoktatásban tevékenykedők rendelkezzenek efféle élményekkel, ismeretekkel a tankönyvi tudáson túl is. Mindemelett, ahogy Emese is, sokan közvetlenül az iskolapadból kerülnek oktatói pozícióba - így a tudás valós körülmények közötti kipróbálása szinte lehetetlenné válik. Az hallgatók pedig elesnek a közvetett tapasztalatszerzés lehetőségétől

Ahogy a fenti levezetésből is látszik, az elméleti és a gyakorlati ismeretek - az Emese és az én pályáméhoz hasonló - elválása elég drasztikus következményekkel jár mind a gyermekekkel foglalkozó szakemberek életpályájára, mind pedig a velük kapcsolatba kerülő gyerkőcök tapasztalataira nézve.

Éppen emiatt - Emese felvetéséből kiindulva - maximálisan fontosnak, és támogatandónak tartom, hogy a leendő pedagógusok, pszichológusok - és jó esetben oktatóik is - igenis szerezzenek tapasztalatot a gyerkőcök valódi világában.

Bár a szavam a felsőoktatási törvény, és a bevett magyar gyakorlat szintjén vajmi keveset ér, arra buzdítanék minden gyakorló nevelőt, hogy esetenként olvasson utána a szakterületén megjelenő tudományos fejleményeknek; valamint minden elméleti szakembert, hogy időről időre merüljön el egy kicsit az általa tanulmányozott terület hús-vér világában.

Úgy gondolom, mindkettő meglepő és felvillanyozó felfedezésekhez vezethet.

Akinek pedig nincs ötlete, hogy hol láthatna valódi, valid gyereket, az írjon Nekem egy üzenetet - és bármelyik délután szeretettel várom!