Anya, ne menj el!

Úgy gondolom, gyermekként a legtöbben átéltük ezt az érzést. Szükségünk lett volna az édesanyánk jelenlétére, mindennél jobban vágytunk Őrá - de neki éppen más dolga volt, nem ért rá. Talán dühösek voltunk érte, talán csak szomorúak, de egy biztos: semmiképpen nem esett jól tőle.

Azután felnőttünk mi is, így vagy úgy már feldolgoztuk ezt a korai minket ért igazságtalanságot, talán már gyerekünk is van. Már látjuk, hogy Anyu mit csinál, ha nincs éppen jelen - és pontosan tudjuk, hogy általában akkor is értünk, a mi érdekünkben jár el. És megértjük, hogy nem tud kétfelé szakadni.

Mi mindemellett megpróbálunk - hiszen emlékszünk, milyen volt kicsinek és védtelennek lenni, Anyu óvó szárnyai nélkül. És azért, mert - nem utolsó sorban - bizonyos szempontból szabadabban tehetjük. Nem nehezedik ránk a társadalmi elvárás, hogy másképpen cselekedjünk.

Anyáink idejében ugyanis - ahogy én tudom - az volt a bevett gyermeknevelési gyakorlat, hogy a babát igenis hagyni kell sírni. Hiszen így tanul meg várni, így nem lesz engedetlen, hisztis, akaratos a későbbiekben. Anyáink pedig nem szerettek volna elkényeztetett gyermekeket nevelni - így hajlottak rá, hogy a fentiek szerint járjanak el. Mi pedig sírtunk, torkunk szakadtából. És a rend és fegyelem mellett - amit valóban megtanultunk - azt is a magunkévá tettük, hogy vannak pillanatai az életnek, amikor senki számára nem mi vagyunk a legsürgősebbek, legfontosabbak.

Ami persze nem igaz, már nem volt igaz akkor sem. Csak ismételni tudnám önmagam: egyrészt Anyu értünk dolgozott akkor is, amikor épp sírtunk utána; másrészt a mi érdekünkben alkalmazta ezt a fajta nevelési stratégiát.

Mostanában azonban fordul a széljárás, változik a szemlélet a gyermeknevelési kérdésekben. Egyre több fórumon hallom tanácsként az édesanyáknak: ne hagyják sírni a babájukat. Vegyék fel. Nyugtassák meg. Kényeztessék - ha elkényeztetni nem is feltétlenül kell.. Éreztessék vele, hogy számára mindig van fülük és szabad kapacitásuk; az ő igényeit mindenek előtt ki fogják elégíteni. Hogy számukra mindig a babájuk lesz az első.

Hajlamos vagyok egyetérteni azokkal, akik szerint ez a fajta nevelési gyakorlat kiegyensúlyozottabb baba-mama kapcsolathoz vezet. Hogy nem elkényeztetett nyavalygókat, sokkal inkább kiegyensúlyozott, egészséges önbizalommal rendelkező felnőtteket nevelünk általa. A gyerekek bőven ráérnek később megtapasztalni, hogy az élet kegyetlen hely, ahol csak az esetek töredékében alakulnak a dolgok az ő igényeik szerint. Édesanyaként nyugodtan szolgáltathatunk egy biztos bázist, kiszámítható háttérországot - nem indítjuk ezáltal hendikeppel a gyerkőcünket az érvényesülés útján.

Épp ellenkezőleg. Megteremtjük számára a hitet önnön értékességében és a környezet, a külvilág segítőkészségében. A lehetőséget a segítség-kérésre. A bizalmat önmaga és a világ felé.

Vannak lurkók akikkel angol órán ott van az édesanyja. Mert a gyerkőc ezt szeretné. Vannak, akik Anyu nélkül is elég bátrak 45 percnyi angol mókázáshoz - az ő édesanyjuk kint várja őket, vagy ügyet intéz amíg az óra tart.

Ezek a variációk vajmi kevésben zavarnak engem A szülői kérdésre: "Meddig legyek bent a gyerekemmel?" általában azt válaszolom, hogy amíg a kismanó szeretné. Hiszen számomra is az a fontos, hogy a gyerkőcök felszabadultan játsszanak, jól érezzék magukat egy-egy foglalkozáson. Minek rontanám el a szájízüket azzal, hogy kiküldöm azt, aki a számukra a legfontosabb?

Abban az esetben pedig, ha az anyuka már nincs bent angolon, összesen egy kikötéssel szoktam élni. Nevezetesen azzal, hogy ha elmegy például bevásárolni, azt előre beszélje meg a gyermekével. És csak akkor induljon neki, ha ez a picinek sem jelent gondot. Bár ritka esetben történik meg, fordult már elő velem, hogy az anyuka, aki szentül megígérte, hogy az ajtóban várja a gyermekét, mégis elment a postára. A gyerkőcnek pedig pisilni kellett óra közben. És nem találta Anyát...

Úgy gondolom, ez esetben is - ahogy a gyermeknevelés gyakorlatában annyiszor - a legfontosabb a következetesség. Egy olyan rendszer, olyan megszokás, ütemezés kialakítása, ami mind a gyerkőc, mind a magunk számára vállalható, tartható.

És ehhez - természetesen - nagyon sok dologban igazodnunk kell a kicsihez. Ez pedig néha fogcsikorgatóan nehéz.

Talán kicsit egyszerűbb, ha arra gondolunk, milyen boldogok lettünk volna, ha réges-régen Anya mégsem megy el, amikor sírunk utána. Azt gondolom, a tudat, hogy megadhatjuk ezt a boldogságot a gyermekünknek, mindennél több erőt ad az alkalmazkodáshoz.