(eredeti megjelenés: http://izgaga-biomasszak.blogspot.com/)
A kisember is ember - vallom. Külső szemlélők közül sokaknak talán "túlságosan is" - ha lehet ilyenben túlzásokba esni.
Persze tudom, hogy a gyerkőcöknek egyáltalán nem jó, ha a szülő/nevelő/tanár haverrá minősül.
A gyermekeknek ugyanis szükségük van arra, hogy a felnőtt egyfajta tekintély legyen. Mert bár sokszor idegesítő érzés nekik, hogy valaki más mondja meg mit tehetnek és mit nem, jó, ha legalább mi, a szülők, nevelők tudjuk, hogy ezzel egyfajta tehermentesítést is végzünk. Olyan felelősséget veszünk le a vállukról, amiket még nem szabad az ő nyakukba varrni. Tehát vannak olyan - nevezzük így - előjogok, amik minket, a gyermekeinkért hosszú ideig felelősségel tartozó felnőtteket illetnek meg, pontosan azért, mert a "balhét" is mi visszük el, ha éppen úgy alakul.
Van azonban egy-két dolog, amihez maximálisan tartom magam, mert úgy gondolom vannak "illemszabályok" melyeket nekünk, felnőtteknek be kell tudnunk tartani.
Az egyik legfontosabb az az, hogy ha két gyermek játszik és engem nem hívtak maguk közé, akkor én úgy tekintem: nem vagyok jelen. Akkor sem, ha éppen vasalok, ők pedig a szoba másik sarkában játszanak. Tehát ott vagyok, hallom mi történik, de tartom magam ahhoz, hogy mégsem.
A játék a gyermekek saját kis intim világa számomra. Amikor ők átlényegülnek varázslovakká, tündérekké, szuperhősökké nincs helye a felnőtt közbeavatkozásának. Természetesen alap esetekről van szó. Nyilván ha olyasmit látok, ami már mondjuk a testi -lelki épségüket súlyosan veszélyezteti, közbeavatkozom. De soha nem szólok rájuk olyan alap dolgok miatt, amiket normál esetben szóvá teszek.
Így tehát, ha a közös vacsora asztalnál valamelyik közbevág amikor más beszél, természetesen a magam módján igenis figyelmeztetem az illetékest arra,hogy ez nem oké. Viszont ha játék közben nem használják a légyszívest, vágnak egymás szavába, bármennyire is ott lenne a nyelvemen, hogy neveljek, tudatosan nem teszem.
Sokkal nagyobb ára van, mint amennyit nyernék vele: kizökkenteném őket egy olyan metódusból, ami számukra nem csak önfeledt szórakozás, hanem egy feszültség-lecsapolási csatorna, esemény-feldolgozó nagyüzem. Számukra ugyanis a játék ilyen. A gyermekek a maguk szintjén így dolgozzák fel az eseményeket, így engedik ki a gőzt.
Az jut ilyenkor eszembe, hogy ha mondjuk vékonyak a falak és halljuk, hogy két ember szeretkezik, bár nem tudjuk nem hallani, mégsem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy ha azt halljuk: "Csókolj meg!" mi átkiabáljunk, hogy: "És a légyszíves???".
Tehát ilyen helyzetben, ha hozzám nem szólnak, hát én sem szólok hozzájuk.
Van épp elég lehetőségem kiélni a nevelési ingerenciámat.
Aztán ilyen a gyerekszoba is (már ahol van). Nálunk Virág és Ildikó bármikor megteheti azt, hogy azt mondja: ne menjünk be. (Nyilván rutinróka szülők ilyenkor kétszeresen hegyezik a fülüket, hogy megnyugodjanak: a kizárás azért történt, mert esküvőset játszanak, ami intim dolog; nem pedig azért, mert épp erdőtüzeset játszanak élesben.) A nappaliban ezt már nem tehetik meg minden szó nélkül. Mert az egy közös helyiség, én sem tehetem ki onnan a szűrüket "csak mert én azt mondtam" alapon. Ellenben a mi hálószobánkba sem lépnek be kopogás, a válasz-megvárása nélkül.
Erre megint csak azzal tudok jönni: hajlamosak vagyunk alábecsülni a gyermekeknél a játék szerepét. Csak ismételni tudom magamat, és újabb példával jönni: mi sem szívesen vennénk, ha egy harmadik fél beleasszisztálna, ruhát teregetne stb. miközben mi a pszichológusunknak ecseteljük az aktuális lelki életünk történéseit.
Egy szó mint száz: tehát amellett, hogy vallom: a Jupiter-Kisökör hasonlatnak sokszor pont a gyermekek érdekében működnie kell, vannak olyan jogok, amik a szememben kétszeresen is kijárnak a kisgyermekeknek: ilyen pedig a saját intim szférájuk, a JÁTÉK maximális tiszteletben tartása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése